A Nyugat-Balkán esete után a Kaukázus államaiban sem bíznak már az Európai Unióban
Az Európai Unió ígérgetésének érzete nem a levegőből kapott jelenség a Kaukázus országaiban. Az Európai Szomszédságpolitika és a Keleti Partnerség keretében Brüsszel immár évtizedek óta a közeledés nyelvét beszéli – politikai társulást, gazdasági integrációt, értékalapú együttműködést kínálva, miközben a formális tagság lehetőségét következetesen nyitva hagyja, sőt időről időre kifejezetten el is hárítja. A retorika így erős, a végcél azonban homályos marad.
Régi nevén, Grúzia számára az Európai Unió hosszú éveken át a „legközelebbi partner” szerepét kínálta fel a Keleti Partnerség keretében. A politikai társulás és a mélyebb gazdasági integráció ígérete sokáig azt a benyomást keltette a grúz belpolitikában:
ha az ország teljesíti a feladatokat, előbb-utóbb jön a következő lépcsőfok.
Csakhogy közben Brüsszel saját dokumentumaiban rendre világossá tette, hogy a Keleti Partnerség nem csatlakozási előszoba. Ez a kettősség táplálta azt az érzést, hogy az európai út inkább ígéret, mint valódi menetrend.
A 2022-es tagsági kérelem után a történet egy pillanatra felgyorsulni látszott: 2023 decemberében Grúzia megkapta a feltételekhez kötött tagjelölti státuszt. A lendület azonban 2024-ben megtört: azzal vádolták Irakli Kobakhidze miniszterelnököt, hogy ő és a nyugaton populistának bélyegzett pártja, az országot 2012 óta vezető Grúz Álom, intézkedéseivel Vlagyimir Putyin igájába hajtja a hazáját. Az uniós értékelések szerint a demokratikus visszalépések miatt a tárgyalások megnyitása nem került közelebb, a folyamat gyakorlatilag befagyott.
Ezt is ajánljuk a témában
A tagjelöltből uniós politikai célponttá avanzsált kaukázusi állam felett továbbra is Damoklész kardjaként lebeg az orosz fenyegetés, de legalább az amerikai viszony enyhülőfélben van.
Örményország esetében az európai „hitegetés” nem nyílt ígéretekben, hanem finomabb jelzésekben jelent meg. Az Európai Unió évek óta partnerségi és reformkereteket kínál Jerevánnak – ilyen a 2017-ben aláírt, majd 2021-ben teljes egészében hatályba lépett átfogó partnerségi megállapodás is –, amely mélyebb jogharmonizációt és intézményi közeledést tesz lehetővé. Mindez technikailag közelebb hozza az EU-t, politikailag azonban nem rajzol ki valódi csatlakozási pályát.
2025-ben a parlament törvényi szinten indította el az EU-csatlakozás előkészítését – még ha a kormányzat sietett is jelezni, hogy ez nem hivatalos tagsági kérelem, hanem egy hosszú és kockázatos folyamat első lépése. A gesztus azonban önmagában is azt mutatta:
Jereván többet várna Brüsszeltől, mint technikai együttműködést.
A csalódás forrása sokszor ebben a különbségben rejlik. Az örmény társadalom egy része európai mércét, politikai kapaszkodót és biztonsági értelemben is erősebb jelenlétet remélne, miközben az EU jellemzően partnerségi csomagokat, vízumkönnyítési párbeszédet és reformtámogatásokat kínál. Ezek kézzelfogható eredmények, de nem adják meg azt az egyértelmű célt, amelyre egy ország hosszú távú stratégiát építhetne – így az európai elköteleződés mögött a végső irány továbbra is bizonytalan marad.
Ezt is ajánljuk a témában
Örményország 2012 augusztusában felfüggesztette diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal a „baltás gyilkos”-ügy miatt, ám most fordult a kocka, újranyitják a nagykövetségeket, amiben Ashot Smbatyan nagykövet keze jócskán benne van. Vele beszélgettünk.
A harmadik kaukázusi ország esetében az európai csatlakozás ígérete soha nem volt igazán kimondva. Az EU–azeri kapcsolatok gerincét hosszú időn át az 1999-es partnerségi megállapodás adta, majd 2017-ben indultak tárgyalások egy új, átfogó együttműködési keretről.
A folyamat azonban éveken át inkább keretekről, semmint valódi előrelépésről szólt: a politikai és értékalapú viták, valamint a térségi konfliktusok rendre lefékezték a kapcsolat mélyítését.
Bár 2025-ben Brüsszel és Baku is jelezte, hogy folytatná, illetve újraindítaná a tárgyalásokat egy korszerű partnerségi és együttműködési megállapodásról, ez továbbra sem csatlakozási történet. Inkább egy kölcsönös érdekekre épülő, tranzakcionális viszonyról van szó, amelyben a politikai perspektíva tudatosan homályban marad.
Azerbajdzsán számára ez azt az üzenetet hordozza, hogy az EU-val való kapcsolat plafonja eleve alacsonyan van meghúzva.
A feszültség különösen az energetikai kérdések mentén válik láthatóvá. A gázexport, a beruházások és a finanszírozási feltételek körüli viták rendszeresen terhelik a kapcsolatot, miközben Baku nyíltan bírálja az EU egyes hosszú távú szerződéses és finanszírozási megközelítéseit. A bizalmi válság abban jelenik meg, hogy Brüsszel sokat kér, miközben kevés kiszámítható politikai és gazdasági garanciát kínál.
Ezt is ajánljuk a témában
Miért volt szintlépés, hogy a Türk Államok Szervezete Budapesten szervezte meg informális csúcstalálkozóját? Mi a türk államok érdeke a szervezetben? Mit nyer ezen a szövetségen Magyarország? Többek között ezekre a kérdésekre adta meg a választ Egeresi Zoltán Törökország-szakértő az Inforádió műsorában.
Visszatérve a Kaukázus első említett országához, Kránitz Péter Pál, a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója elmondja, hogy
Grúzia és Ukrajna sorsa sokkal szorosabban összefonódik, mint azt elsőre gondolnánk.
A két ország történelme nemcsak hasonló, hanem mintha ugyanazon pálya különböző állomásait járná be: Grúzia rendre néhány lépéssel Ukrajna előtt halad – és éppen ezért intő példává is válhat.
Ha ez a mintázat folytatódik, könnyen elképzelhető egy olyan jövő, amelyben Ukrajna európai integrációja is megtorpan, kapcsolata az Európai Unióval megromlik, és végül ugyanarra a sorsra jut, mint korábban Grúzia.
Szerinte a párhuzamok mélyre nyúlnak. Mind Grúzia, mind Ukrajna évszázadokon át orosz, majd szovjet fennhatóság alatt állt, politikai kultúrájukat, gazdasági szerkezetüket és társadalmukat is Moszkva formálta.
A 2003-as grúz „rózsás forradalom” volt az első színes forradalom a posztszovjet térségben, amely mintát adott az egy évvel későbbi ukrajnai narancsos forradalomnak.
A nyugati nyitás mindkét ország esetében sorsfordító döntésnek bizonyult – egyben geopolitikai törésvonalat is húzott.
A folyamatot a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozó tette véglegessé, amikor az Egyesült Államok vezette szövetség kimondta: Grúzia és Ukrajna a jövőben NATO-tag lesz. Vlagyimir Putyin már ekkor világossá tette, hogy Moszkva ezt vörös vonal átlépésének tekinti. Figyelmeztetése nem maradt elméleti: még abban az évben az orosz hadsereg megtámadta Grúziát.
A szakértő szerint a 2008-as háború következményei máig meghatározzák a grúz valóságot. Az ország területének mintegy egyötöde orosz megszállás alatt áll, Abháziát és a Chinvali régiót Moszkva független államként ismerte el.
Az Európai Unió közvetítésével ugyan létrejött egy fegyverszünet, ám ez inkább befagyasztotta, mintsem megoldotta a konfliktust.
Az EU fegyvertelen megfigyelő missziót küldött a térségbe, valódi biztonsági garanciákat azonban nem tudott nyújtani. Helyette az európai integráció ígéretét kínálta fel – egy olyan ígéretet, amely hosszú éveken át lebegtetve maradt.
Kránitz úgy véli, hogy Grúzia ennek ellenére az európai integráció egyik „mintadiákjává” vált a posztszovjet térségben. Reformokat hajtott végre, javította a jogállamiságot, liberalizálta gazdaságát, és látványos eredményeket ért el a korrupció visszaszorításában.
A kényes geopolitikai egyensúly azonban mindvégig megakadályozta, hogy az EU ténylegesen megnyissa a csatlakozási tárgyalásokat.
A helyzet 2022-ben változott meg, amikor Oroszország fegyverrel próbálta megakadályozni Ukrajna és a térség euroatlanti fordulatát. Az ukrán ellenállás és a nyugati támogatás hatására résnyire megnyílt az európai integráció ablaka:
Ukrajna, Moldova, Bosznia-Hercegovina és Grúzia is benyújtotta csatlakozási kérelmét.
Meglepő módon azonban 2022 decemberében az Európai Tanács egyedül Grúziának először nem adta meg a tagjelölti státuszt – annak ellenére, hogy számos mutatóban messze megelőzte társait.
A hivatalos indoklás további reformokat és korrupcióellenes intézkedéseket követelt Tbiliszitől, holott Grúzia ekkor a Transparency International rangsorában a 45. helyen állt, megelőzve több uniós tagállamot is. Eközben Ukrajna és Moldova jóval hátrébb szerepelt a listán.
Kránitz szerint a valódi ok máshol keresendő: Grúzia nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz.
Irakli Garibasvili akkori miniszterelnök nyíltan kimondta, hogy ez gazdasági öngyilkosság lenne az országnak – egy olyan állam számára, amelynek fővárosától mindössze húsz kilométerre orosz csapatok állomásoznak.
A vezető kutató úgy véli, hogy Grúzia példája így túlmutat önmagán.
Egy olyan ország története rajzolódik ki, amely háborút vívott Oroszországgal, súlyos területveszteségeket szenvedett el, teljesítette az európai elvárásokat, mégis geopolitikai nézetkülönbségbe ütközött az Európai Unióval.
Az EU válasza ebben a helyzetben nem a védelem, hanem a nyomásgyakorlás lett.
Kránitz Péter Pál szerint Ukrajna könnyen ugyanerre az útra léphet. Bár jelenleg a háborús helyzet miatt rendkívüli intézkedések vannak érvényben, és a reformok is háttérbe szorultak, ez a jövőben megváltozhat. Ám a grúz példa azt mutatja:
az európai reformok élvonalába kerülni önmagában nem garancia az EU tartós és feltétlen támogatására.
Ha a háború véget ér, Kelet-Európa geopolitikai környezete továbbra is feszült marad, és az Európai Unió és Ukrajna között előbb-utóbb érdekellentétek bukkanhatnak felszínre. Ebben az esetben Ukrajna nemcsak csatlakozási folyamata lassulhat le – hanem az euroatlanti közösségben elfoglalni kívánt helye is meginghat, véli a szakáértő.
Ezt is ajánljuk a témában
Miközben Brüsszel újabb milliárdokat önt Ukrajnába, a nagyhatalmak csendesek. Sem Peking, sem Újdelhi nem hajlandó nyomást gyakorolni Moszkvára, valamint az amerikai támogatás is elillani látszik. Európa egyre inkább egyedül marad a háború szomszédságában.
Nyitókép: Sébastien Canaud / AFP
A gyenge, kormányzásra alkalmatlan Magyar Péter helyett Kapitány István lehet Brüsszel és a nagytőke végső jelöltje? Itt a Mesterterv!
„Meg kell mutassuk, hogy a magyarokat nem lehet megfenyegetni. Nem olyan fából faragtak minket” – hangsúlyozta a magyar miniszterelnök.
Ez nem csak egészségügyi, hanem gazdasági kérdés is.
Különleges adással jelentkezett a CashTalk: Hoppál Hunor műsorvezetésével Szalai Piroska miniszterelnöki főtanácsadó és Petri Bernadett miniszteri biztos Bóka János európai uniós ügyekért felelős miniszter dokumentuma alapján beszélte át, milyen pénzügyi pályára állíthatja az EU Ukrajna finanszírozását.
Ki engedheti meg magának, hogy az élelmezés sorsa mások kezében legyen? A válasz egyszerű: csak az, aki már nem akarja komolyan venni saját függetlenségét.
„Meg kell mutassuk, hogy a magyarokat nem lehet megfenyegetni. Nem olyan fából faragtak minket” – hangsúlyozta a magyar miniszterelnök.
Az orosz külügyminisztérium hozzátette, hogy „továbbra is napirenden tartják” ezt a kérdést.