„Szíriába állami szereplő sokáig nem tudott beutazni, mi igen” – segélyszervezeti vezető a Mandinernek

Hogyan kezdődik egy konkrét külföldi segélymisszió az esetek nagy részében önöknél?

Ha történik valahol egy háborús krízis vagy természeti katasztrófa, akkor a partnerhálózatunkon keresztül vagy a kormányzattól felkérést kapunk, amire lehetőségeink szerint megpróbálunk válaszokat adni. Ez lehet egy segélyszállítmány vagy egy hosszabb távú fejlesztési program. Tavaly decemberben például a libanoni belső konfliktusok miatt nem tudtunk mást tenni, mint segélyeket küldeni az országba a magyar külügyminisztériummal szorosan együttműködve. Ez szép példája volt a két szektor együttműködésének, amelyben az állam biztosította a feltételeket, mi pedig a tartalmat. Egyik a másik nélkül nem tudott volna sikert elérni.

Az önök kapcsolatrendszerei tehát mélyebbek, mint egy államé?

Nem mélyebbek, hanem más irányúak. Az állam elsősorban a másik ország igazgatási szerveivel, egyházaival áll kapcsolatban, amíg egy civil vagy egyházi szervezet együttműködései szerteágazóbbak, és a cselekvőképességünk természetünkből adódóan is rugalmasabb. 

A Máltai Szeretetszolgálatnál olyan szakmai tudás és kapcsolati háló jött létre az elmúlt évtizedekben, amelyet az állam és az egyházak is jól tudnak használni a partneri együttműködésekben.

Mondana erre példát?

Szíria esetében például állami szereplő sokáig nem tudott beutazni az országba, a szeretetszolgálat azonban igen, de hasonló volt a helyzet számos más krízisterület esetében is.

Önök hogyan tudtak?

Éppen azért tudtunk, mert civilek és egyházi szereplők vagyunk. 

De természetesen kapcsolatban állunk állami szervezetekkel is, hiszen helyi kormányzati támogatás nélkül egy helyben megvalósított program nem is volna kivitelezhető.

Közel tucatnyi országban vannak programjaik. Mi alapján választották ezeket a területeket?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat anyaszervezete egy szentföldi alapítású nemzetközi intézmény, amelynek Jeruzsálem volt a kiindulópontja, így aztán a közel-keleti orientáció számunkra természetes. Másrészt, a közelmúltban elhunyt alapítónk, 

és ezt konkrét formában kifejezésre kell hogy juttassuk. Aztán idővel ez a támogatás a keresztény közösségeken túlmutatott, mára egy humanitárius szervezetté váltunk, amely nemre, származásra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül nyújt segélyt. Mindazonáltal a keresztény közösségek megsegítése továbbra is középponti kérdés.

A fókusz úgy bővült ki Afrikával, hogy az arab tavasz után, 2012-ben azt kerestük, hogy mely régiók lehetnek azok, ahol a legnagyobb az igény a külső segítségre. A szubszaharai térségre, Kelet-Afrikára esett a választás, ott voltak élő kapcsolataink, és ott tudtunk logisztikailag megjelenni, konkrétan három országban: Kenyában, Tanzániában és Ugandában.

A Máltai Szeretetszolgálat egy nemzetközi szervezet magyarországi entitása, ebből fakadóan a nemzetközi térben mindig is aktív volt. Maga a szervezet 1989-es létrehozása is egy nemzetközi eseményhez, a kelet-németek történetéhez, egy menekültakcióhoz kapcsolódik, néhány hónappal később pedig a romániai forradalom miatti menekülthullám kezelése de facto 

Aztán jött a délvidéki háború, így ez a három nemzetközi esemény formálta meg a szeretetszolgálat mai – a Globális Dél országait célzó – nemzetközi karakterét.

Hogyan mérik fel a helyi igényeket a segélyezés előtt?

Nagyon mély, közösségi kapcsolataink élnek az egyes területeken. A mi elsődleges célunk, hogy az ott élők sorsával közösséget vállaljunk. A munkánk minden esetben azzal kezdődik, hogy megérkezünk, figyelünk, tanulunk, és ez a kapcsolat segít aztán felderíteni, hogy melyek a helyi igények.

Hogyan látják a helyiek, hogy önök együttéreznek velük, ha nincsenek helyi irodáik, kiküldött embereik?

Úgy, hogy a helyi egyházi közösségek, plébániák, egyházi hálózatok évszázadok óta működnek, és mi ezekkel állunk kapcsolatban. 

Nincs rezidens magyar munkatársi jelenlétünk, de a segítségünk megjelenik. Aleppó keleti részén egy kórházat építettünk, a helyiek a magyar forrású támogatás miatt azt Szent Erzsébet kórháznak kezdték el hívni. Amikor Homszban kétszáz családot visszaköltöztettünk, akkor azt magyar repatriációs programnak nevezték el. Amikor Kenyában egy nyomortelepen megjelentünk, és segítettünk, azt ők is magyar repatriációs modellnek hívták.

Embereket kiküldeni személyi költségekkel járna (szállás, védelem, bér), ez pedig nem érné meg nekünk, mert az így kiesett bérköltség a segélyértékből venné el a pénzt, amiből amúgy is nagyon kevés van. Ezért is működünk mindig együtt a helyi munkatársakkal, akiket ezáltal erősítünk is, fejlesztünk, hagyunk növekedni. Így a menedzsment-költségünk nem haladja meg az egész program 10 százalékát.

Mik a leggyakoribb helyi igények?

Teljesen más viszont egy kenyai nyomortelep, mint egy tanzániai, és teljesen máshogy kell a Kelet-Afrikában élőknek jövőképet felmutatni, mint például egy közel-keleti embernek, ahol a hagyományos családi összetartás miatt a biztonsági háló erősebb.

A szeretetszolgálat miben tud segíteni Afrikában vagy a Közel-Keleten?

A Máltai Szeretetszolgálat karakteréből kifolyólag elsősorban egészségügyi szolgáltatásokat próbál nyújtani. Kelet-Afrikában a nagyvárosi szegregátumokra próbálunk fókuszálni, a nyomortelepek vízzel, higiénével kapcsolatos problémáira koncentrálunk, a közel-keleti térségben pedig olyan társadalmi környezetben állunk helyt, ahol generációk élnek folyamatosan háborús közegben. 

Egy érdekes példa: 2010-ben a Fővárosi Vízművektől kaptunk egy adományt, víztisztító berendezést kellett telepítenünk Kenyában – ennek révén kezdtünk tájékozódni Nairobiban. A víztisztításra kellett koncentrálnunk, de rájöttünk, hogy helyi mércével nincs nagy baj a víz minőségével, inkább azzal volt, hogy hogyan lehet kiszámíthatóan hozzájutni a vízhez. Ugyanis a szegregátumokban sokszor kartellek ellenőrzik, majd árulják azt magasan a piac ár felett. 

Élelmiszersegélyek?

Afrikába irányulóan nem elsődleges. A távolság miatt nehéz a szállítás, ráadásul nem a hiány a legnagyobb baj, mert van élelmiszer a boltokban. Sokkal inkább az, hogy a szubszaharai afrikai társadalmak egy része annyira szegregált, hogy a segítő szervezetek számára nem láthatóak a valós problémák.

Hogyan ellenőrzik, hogy a támogatások jó helyre mennek, és hogy nem élnek vissza velük?

Megvannak az együttműködésekből fakadó módszereink arra, hogy ezeket ellenőrizzük. De el kell mondjam, tizenöt év alatt nem találkoztunk olyan partnerrel, aki visszaélt volna egyetlen kapott támogatás euróval vagy dollárral. Ugyanakkor gyakran segítenünk kell egyeseknek abban, hogy a szigorú, európai pályázati feltételeknek megfeleljenek.

Mennyi a segélyezésekben az állami pénz és a magánadomány aránya?

a nemzetközi állami pályázati források pedig a felét teszik ki az éves ráfordításunknak. A másik fele a magánadományokból és más nemzetközi forrásokból áll össze.

Szíria az egyik kiemelt jelentőségű külföldi missziójuk jelenleg, önök az egyetlen magyar segélyszervezet ott. Ön hányszor járt Szíriában?

Ezt megszámolni se tudom. Szíriában közel húsz éve vagyunk jelen, amit a 2010-es évek elején megszakítottunk, majd 2014 körül folytattunk, azóta pedig folyamatosan dolgozunk. Nagyon kevés nyugati szervezet működik az országban, ebben a tekintetben ott a magyar jelenlét nemzetközi mércével is hiánypótló.

A beutazáskor kik a kísérői?

A többi nagy segélyszervezet alkalmazottai legtöbbször golyóálló autókkal közlekednek, mi észrevétlenül, legtöbbször helyi egyházi partnereink kocsijaiban. 

Másként nem is volna lehetséges az a fajta közösségvállalás és egység, amiben mi dolgozunk az afrikai vagy közel-keleti partnereinkkel.

Volt-e veszélyhelyzetben?

Sok példát tudnék mondani. Soha nem fogom elfelejteni azt a helyzetet például, amikor Homszból mentünk vissza Bejrútba (sokáig Szíriába csak szárazföldi úton lehetett belépni, így vagy Libanon, vagy Jordánia felől érkeztünk), helyi szerzetesek társaságában egy magánautóban ültünk, egy útvonal maradt, mert a többit a felkelők ellenőrizték, és rátértünk egy útra, ahol egy hatalmas katonai konvojba értünk bele. 

így mihamarabb megpróbáltuk leelőzni a konvojt, de másfél óráig tartott ez az előzés...

Vagy Nairobi nyomornegyedében 2010 után még tűzparanccsal rendelkező, éles lőszerrel ellátott katonák kísértek bennünket, mert olyan aktívak voltak a kartellek, hogy az életünket védték.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy ezek a helyzetek túlmennek azon a ponton, amelyet a segélyszervezet munkája igényelne?

Ez a munka veszélyes közegben folyik, de mindig meg kell találni azt a szűk mezsgyét, ahol a kockázatokat a minimálisra lehet csökkenteni. Mi sose vállalunk túlzott vagy ésszerűtlen kockázatot. 

De ha egy Globális Délen dolgozó igyekszik teljesen elkerülni a kockázatokat, akkor a nyugati jólét erkélyéről fogja szemlélni a folyamatokat. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezeken a területeken emberek élnek, és mi is csak oda megyünk, ahol ők maguk vannak. Személyesség nélkül nincs valódi sorsközösségvállalás.

Diplomáciai védettségük van?

Van bizonyos módon, de sok olyan területen dolgozunk, ahol ez nem sokat ér. Sok olyan terület van, ahova diplomata sem léphet be. A saját tapasztalatunkra, az intuíciónkra és a helyi partnereinkre támaszkodhatunk csak.

Ez egy speciális életformát igényel. Önt mi hajtja ebben a küldetésben?

Talán az, hogy ha mi nem csináljunk, akkor más nem csinálja. 

Ez egy sajátos, kettős keresztény megközelítésmódból táplálkozik: van egy felszólításunk, hogy erre készen állok, és „küldj engem, Uram”, a másik pedig az, hogy ennek a segélymunkának van egy keresztény többlete, ami nem tesz minket többé, inkább mássá: a mi feladatunk az, hogy akkor is vigasztalást nyújtsunk, amikor mi magunk is vigaszra szorulnánk.

Egy segélyezés méretéből fakadóan nem tudja megoldani a válságövezetek minden problémáját. Nem okoz megrendülést néha, amikor az ember ezzel szembesül, vagyis amikor látja, hogy a munkája csak csepp a tengerben?

De, okoz. Sőt, az ember ilyenkor megtapasztalja a világ brutalitását. Ez okozhat egy valós reménytelenséget, kilátástalanságot, de erre a helyzetre sem tudok mást mondani, mint ami a keresztény hivatásunk: 

Ez egy nagyon valós, életre váltott meggyőződés, hogy az életünk céllal rendelkezik, és minden emberi válság ellenére értelemmel bír.

Fotók: Ficsor Márton

--