Az igazi bosszúálló – Itt az új Monte Cristo grófja

Nyitókép: Monte Cristo grófja/ADS Filmek

Alexandre Dumas klasszikusa a Monte Cristo grófja már sok adaptációt megélt és sok filmet megihletett. Mindenki számára ismerős a hosszú évek után álnéven visszatérő bosszúálló alakja. A legtöbb adaptáció lecsupaszította az eredeti regényt, ilyen volt Richard Chamberlain 1975-ös tévéfilm verziója, és a magyar közönség által talán leginkább ismert 2002-es Jim Caviezel -féle Monte Cristo is. Mind a kettő ugyanattól a hibától szenvedett: annyira sok mellékszálat kivágott a történetből, hogy csak az eredeti regény váza maradt meg. A három kötetes mű számtalan mellékszála, rengeteg mellékszereplője kitölthetne egy néhány évados sorozatot, és ezért érthető is, hogy a forgatókönyvírók általában a mellékszálak mellőzése mellett döntenek. Szeptember 19-én a magyar mozikban is debütált Monte Cristo grófja, amelynek alkotógárdája azonban nem ezt az utat választotta. Alexandre Dumas regényét Matthieu Delaporte és Alexandre de la Patellière adaptálta nagyvászonra, akik korábban A három testőrt is feldolgozták. 

Az alkotók építhettek arra, hogy Edmond Dantès történetét vázlatosan mindenki ismeri, ezért igyekeztek elkerülni a majdnem minden Monte Cristo filmben használt jelenetsorokat: itt nem kiabálja a börtön padlóján Edmond, hogy „ártatlan vagyok!”, és miután megszökik nem tör fel a víz alól nagy levegőt véve, és nem halkul el az egész tömeg, mikor királyi öltözetben megjelenik a színen. Ehelyett kapunk egy majdnem három órás mozifilmet, amely ügyesen lerövidíti azokat a részeket, amelyeket más adaptációk meghosszabbítanak: az árulást és a börtönt, és ehelyett az igazán izgalmas részre koncentrál, nevezetesen a bosszúra. 

Az alaptörténet ismert: Edmond Dantèst a fiatal tengerészt az esküvőjén váratlanul letartóztatják árulás vádjával és If várába zárják. Három ember felelős ezért: Danglars kapitány, akinek a helyére kinevezték a fiút, Morcef gróf, aki szerelmes Edmond menyasszonyába Mercedesbe, és Villefort királyi ügyész, aki saját családja hírnevének féltése miatt veti börtönbe Edmondot. Az If várában raboskodó férfi találkozik Faria abbéval, aki elárulja neki egy titokzatos kincs rejtekhelyét, amely a világ egyik leggazdagabb emberévé teheti őt. Rabságuk során az abbé felteszi neki a kérdést, hogy vajon ha megszerzi a vagyont: azt jóra fordítja-e vagy átadja a szívét a gyűlöletnek? Miután több, mint egy évtized után Dantès megszökik, hazatér Marseille-be, ahol felfedezi: semmi nem maradt a régi életéből. Ennek hatására a gyűlöletet választja és eldönti, hogy megbünteti mindazokat, akik ellopták a sorsát. Ebben két segítője is van: Andréa, akinek saját személyes oka is van a bosszúra, és a titokzatos Haydeé, akitől szintén mindent elvett az Edmondot börtönbe vető trió egyik tagja. A bosszú azonban egyiküknek sem úgy alakul, ahogy azt tervezték. A film ügyesen áthidalja a könyv egyik gyenge pontját: mégis hogyan lehet, hogy senki nem ismeri fel Monte Cristo grófjában Edmond Dantèst? A film ezt úgy oldja meg, hogy a főszereplő elmaszkírozza magát, ahelyett, hogy a Superman-álruha 19. századi formáját választaná: identitását nem szakállal rejti el. 

Edmond Dantes története mese, de felnőtteknek való mese, amely talán soha nem volt ilyen szórakoztató. A film felvonultatja a klasszikus kosztümös kalandfilmek legjobb jeleneteit: van benne vadászat, párbaj, álruhás főhős, gyönyörű kastélyok, és még bírósági jelenet is. Dumas eredeti romantikus párbeszédeit is ügyesen dolgozzák bele a filmbe, bár remekül idézhető a könyv, a forgatókönyvírók ügyeltek arra, hogy ne forduljon át giccsbe a szöveg. Természetesen erősen átdolgozták az eredeti történetet, egyes szereplőket összeolvasztottak egy karakterbe, másokat teljesen mellőztek. A film ugyan nem próbálja rányomni a modern 21. századi értékrendet a szereplőire, de azért szükségét érezték, hogy egy a történet szempontjából jelentéktelen mellékszereplő azonos nemű szerelmi szálat kapjon, amelynek talán még öt percet sem szentelnek. Kérdés ennek mi a funkciója, hiszen az igazi felvilágosult erkölcscsőszöket ez nem elégíti ki, másrészt a történet szempontjából semmilyen jelentősége, így azt az érzést kelti, mintha kvótát akartak volna teljesíteni a készítők. 

A film képi világa gyönyörű, pont olyan minden, amilyennek egy kalandfilmben lennie kell: a szereplők regényes tájakon lovagolnak, hajók úsznak a kék tengeren, és jól öltözött férfiak párbajoznak a pazarul berendezett kastélyban. A kosztümök avatatlan szemmel nézve korhűnek tűnnek és 2024-es smink vagy frizura sem rántja ki az embert a történetből.

A Monte Cristo grófja címszerepét Pierre Niney játssza, aki többek között François Ozon Frantz című filmjében is főszerepet játszott. Niney tökéletes casting, sokkal közelebb áll a könyv Monte Cristo alakjához, mint a korábbi főszereplők. Dantes bár felveszi az igazságosztó szerepét, de nem képes igazán gonosszá válni, sokkal inkább romantikus hős, mint szürke antihős, és ezt Niney tökéketesen visszaadja. Dantes ellenségeinek trióját Patrick Mille (Danglars), Bastien Bouillon (Morcef gróf) és Laurent Lafitte (Villerfort) alakítják, akik közül kiemelkedik Lafitte, akinek könyvbeli szálai közül sokkal többet megtartottak az írók, mint más adaptációkban. Ez talán a forgatókönyv egyetlen igazi hibája: Morcef karaktere nem kap elég időt, és ezért Villefort az igazi főgonosza a történetnek. 

A két női főszereplő közül a saját bosszúját kergető Haydée-ét játszó Anamaria Vartolomei kapta a hálásabb feladatot. A film írói ügyesen átírták a könyv egyik szerelmi szálát: Haydéenak egy korban hozzá illő férfival adják meg az újrakezdés lehetőségét. Mercedes a nehezebb szerep, de Anaïs Demoustier ügyesen megoldja, hogy a néző ne forduljon ellene, és jól működnek a vásznon Pierre Niney-vel. 

Bár Cannesban mutatták be, (igaz, versenyen kívül) ez nem fesztivál film, és nem valószínű, hogy díjakra pályáztak volna a készítők. A Monte Cristo grófja a legklasszikusabb értelembe vett közönségfilm. Bár technikai szempontból a film minden ízében modern, hiszen a látvány fantasztikus, és a történet gyorsan pörög, mégis a régi klasszikus, párbajokkal tűzdelt, francia kalandfilmeket idézi, amelyeket régen ünnepekkor vetítettek a tévécsatornák.