Szovjet-orosz mészárlás rossz, ukrán mészárlásról nincs mit mondani – ilyen Zelenszkij szelektív történelmi emlékezete

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök közösségi oldalán emlékezett meg a katyńi mészárlás áldozatairól. Ezzel önmagában nincs is semmi gond. A Mandineren is beszámoltunk arról, hogy április 13-án volt nyolcvan éve annak, hogy a szovjet-orosz fél által elkövetett vérengzés tényét a világ elé tárták a németek.

Katyń tragédiája

Dióhéjban: 1939 szeptemberében, a Molotov-Ribbentrop-paktum (azaz a nácik és szovjetek között kötött megegyezés) keretén belül először a németek vonultak be Lengyelországba szeptember elsején, majd szeptember 17-én a szovjetek támadták meg a lengyeleket.

A megszállást követően, 1940 májusában mintegy 22 ezer lengyel hadifoglyot – tartalékos tiszteket, határőröket, rendőröket és polgári személyeket – a legfelső szovjet vezetés és Joszif Sztálin utasítására a szovjet belügyi rendőrség, az NKVD (a KGB elődje) Katyńban, Harkovban és Kalinyinben (a mai Tverben)

A vérengzésről a Hadi Krónika beszámolója szerint 1942 tavaszán lengyel szemtanúk kezdtek először beszélni, az exhumálások azonban csak 1943. március 29-én kezdődtek meg, s 1943 április 13-án a berlini rádió hivatalosan is hírt adott a katyńi sírok felfedezéséről. Ugyanezen év novemberében a szovjetek visszafoglalták Katyń környékét, majd saját „vizsgálóbizottságot” hoztak létre. Nem meglepő módon ők a nácikat tették felelőssé a vérengzésért. 

A vérengzéssel kapcsolatosan rendkívül nehéz az oroszok felelősségének relativizálása és mosdatása, ha számításba vesszük, hogy a teljes szocialista blokkban (melyet Moszkva irányított, nem pedig Kijev, vagy Groznij, vagy az NDK)

Katyń ügyében csak 50 évvel később, a Szovjetunióban lezajlott változások hoztak némi fordulatot, a TASSZ hírügynökség 1990. április 13-án az alábbi nyilatkozatot tette közzé:

„A nyilvánosságra került levéltári anyagok egyértelműen bizonyítják Berija, Merkulov és segítőik közvetlen felelősségét a katyńi erdőben elkövetett gaztettekért. A szovjet fél mélységes sajnálatát fejezve ki a katyńi tragédiáért, kijelenti, hogy az a sztálinizmus súlyos bűnei közé tartozik”. 

Ezen kijelentést meglehetősen árnyalja, hogy az orosz katonai ügyészség 2004. szeptember 21-én lezárta az ügyben 14 éve folytatott vizsgálatot anélkül, hogy bárki ellen vádat emelt volna. A fasizmus és kommunizmus bűntetteit vizsgáló lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete 2004. november 30-án ezért saját vizsgálatot indított a katyńi vérengzés ügyében. Az orosz ügyészség azonban – korábbi ígéretei ellenére – nem tette hozzáférhetővé a lengyelek számára az orosz vizsgálat 183 kötetnyi iratanyagát, a felelősök neveit pedig arra hivatkozva, hogy az „állami titok”, és azt állítva, hogy „amúgy is halottak”, nem tette elérhetővé azóta sem.

amelyre emlékezni kell és érdemes. Emlékezteti az embert arra, néha milyen fájdalmas és elkeserítő áldozatokat kénytelen az ember hozni, ha a hazáját, családját és szeretteit védi – és ha a másik oldalra tekintünk, akkor arra is emlékeztet minket, hova silányulhat az ember, ha a hatalmi gőg elveszi az eszét és állattá aljasodik.

Volhínia

A gond ott kezdődik, amikor a volhíniai mészárlásoknak nézünk utána. A mai nyugat-ukrajnai Volinyi területen a náci Németországgal szimpatizáló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) fegyveresei 1943 és 1945 között lengyelek tízezreit mészárolták le (50 és 100 ezer közé teszik a halottak számát).

A Múlt-kor archívumában olvasható beszámoló szerint az ukránok egyáltalán nem válogattak az eszközökben: az UPA emberei több száz lengyel családot öltek meg volhíniai és kelet-galíciai falvakban 1943 és 1945 között. 

A gyilkosságok 1943 júliusában érték el csúcspontjukat. Az áldozatok zömmel nők, gyermekek és öregek voltak. A tömeggyilkosságok egészen addig folytatódtak, amíg a Vörös Hadsereg 1944-ben el nem foglalta a területet.

Síri csönd

Vissza a jelenbe: Volodimir Zelenszkij Varsóba utazik, hogy köszönetet mondjon az eddigi támogatásokért, és újabb fegyver- és lőszerszállítmányokat kérjen. Lengyelország az egyik legszorosabb szövetségese Kijevnek, a Mandiner is több cikkben beszámolt már arról, hogy a tank- és fegyverszállításokban is Varsó azonnal a sor elejére áll. 

E látogatáson Zelenszkij egyszer sem említette meg a volhíniai vérengzést,

Egyikőjük, akit a Mandiner is szemlézett, így fogalmazott az ukrán elnökről: „semmit nem mond, ami kicsit is rosszul vehetné ki magát saját népe körében. Különösen a volhíniai mészárlásról”; hozzátéve, hogy a lengyel félnek csak az lenne a fontos, hogy megkezdhesse az exhumálásokat és a vizsgálatokat a tragédia kapcsán. 

Morawiecki lengyel miniszterelnök márciusban arról beszélt: Zelenszkij ukrajnai elnökkel való találkozásai során felvetette ezt a témát, és elmondása szerint arra ígéretet kapott az ukrán államfőtől, hogy az egykori áldozatok eddig nem engedélyezett exhumálásai megkezdődhetnek valamikor.

– szögezte le a lengyel kormányfő.

A független Ukrajna egymást követő vezetői, Zelenszkijt is beleértve a mai napig nem kértek bocsánatot az ukrán felkelők világháborús tetteiért a lengyelektől.

Nyitókép: Jakub Porzycki / NurPhoto / AFP