Forró hidegháború

„Adott egy háború, amely fölött a Nyugat és Oroszország egymásnak feszül. Hol vannak meghúzva a határok, amit ha az egyik fél átlépne, akkor ténylegesen is kitörne köztük a fegyveres harc?
 A legnagyobb probléma az, hogy nincs egy kőkemény vörös vonal. Beszélnek róla ugyan, de ezek a határok állandóan mozognak, mind a két fél feszegeti, nyomja előre őket. Ebben kódolva van a veszély, hogy valamelyik fél elszámítja magát. A függöny túloldalán az oroszok ugyanazt a valóságot teljesen másképp érzékelik, egy nyugati szemszögből nézve bagatell lépést is tekinthetnek komoly fenyegetésnek, és ez fordítva is igaz. Ezzel számolni kell, mivel a nukleáris csapásméréshez szükséges eszközök most is jelen vannak, folyamatos készenlétben.

A NATO-nak és Oroszországnak egyaránt vannak előre lefektetett katonai doktrínái, amelyek pontosan leírják, hogy adott fenyegetésekre milyen választ kell adni. Ezekből a dokumentumokból mi olvasható ki?
Tegyük hozzá, hogy ezek nyilvános dokumentumok. Én az orosz katonai doktrínát ismerem behatóbban. Tangóharmonikához hasonlítanám, azaz tetszőlegesen szétnyitható és össze is hajtható, mozgásteret adva a politikai döntéshozóknak. Ugyanakkor számos jele van annak, hogy nem ez az egyetlen katonai doktrína, és van egy másik változata, amit nem tesznek közszemlére. A nyilvános változatban például nem látunk egy zöngétlen mássalhangzót sem, amely Kínára vonatkozna, márpedig elég nehéz elhinni, hogy semennyire sem foglalkoznak az ázsiai nagyhatalommal, amely ráadásul jelentős határszakaszon osztozik velük. De a 2021-es orosz–belo­rusz Zapad hadgyakorlaton is lehetett látni olyan harci jeleneteket, amelyek eltértek a nyilvános katonai doktrínában foglaltaktól. Természetesen valószínű, hogy a NATO berkein belül is hasonló a helyzet.

Akkor jobb híján marad a hidegháborús »chicken game«, a két egymás felé száguldó teherautó, mi pedig figyeljük, ki rántja el előbb a kormányt…
Jelen helyzetben szerintem az oroszoknak sokkal fontosabb az úton maradniuk, mint a Nyugatnak. Nagyobb a motivációjuk, hogy elérjék ezt a célpontot, mint az Egyesült Államoknak, ott sokadrangú kérdés Ukrajna. Én láttam, hogy működik az USA gépezete, amikor valamit fontosnak tartanak. Zajlott az 1973-as arab–izraeli háború, Nixon elnök éppen a Watergate-botránnyal küzdött, de a hadügyminisztere, a CIA igazgatója és Henry Kissinger egyetlen éjszaka alatt eldöntötte, hogy lépni kell, és hogy milyen fegyvereket szállítsanak Izraelnek. Azonnal ment a parancs az első vonalbeli vadászgépszázadoknak, hogy repüljenek Tel-Avivba, a gépeket hagyják ott, és jöjjenek haza gyalog. Ha Amerika igazán segíteni akar, akkor az pár óra alatt látványosan megtörténik, nem hónapokon keresztül folyik a vita arról, hogy pontosan mi és hány darab menjen. Ukrajna számukra »nice to have« egy hobbi.”

Nyitókép: Képernyőfotó

***