Új tanulmány a délvidéki zsidóság 20. századi megpróbáltatásairól

Adatgazdag és érdekfeszítő új könyvvel jelentkezett a Magyar Napló kiadó és a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár a VERITAS Könyvek sorozatának 17. részében. Dévavári Zoltán történész, az intézet tudományos munkatársa Egy elmesélhetetlen történet. Impériumváltások, holokauszt, emigráció. A szabadkai zsidóság eszme- és politikatörténete (1918-1945) címmel jelentetett meg munkát – melynek főcíme kissé érthetetlen, ugyanis a szerző

A holokauszt határon túli eseményei – illetve, hogy pontosak legyünk: azon területeken zajló eseményei, melyek akkor Magyarországhoz tartoztak – sokszor kívül esnek a magyar kutatók érdeklődési körén, elsősorban a nyelvismeret hiánya, a külföldi kutatások idő- és pénzigényessége és a fővárosi levéltárak kényelme miatt. Dévavári könyvét ilyen hátrányok nem gyengítik, a magyar és szerb szakirodalom mellett a Szabadkai Történelmi Levéltár és a Zentán található Várady-hagyaték közgyűjteményi anyagából dolgozott. 

Könyvét méltatandó módon nem a „Szabadkán már a középkor óta élnek zsidók” felütéssel, hanem személyes történetekkel kezdi. Összességében az egész könyvre jellemző az olvasmányos stílus, a történész jelen van és az olvasóval elmélkedik, reflektál és rámutat a könnyen elsikkadó összefüggésekre. Ezen történetírói módszeren kívül fontos kiemelni, hogy Dévavári könyve szakít a holokauszt-szakirodalomban korábban bevett megközelítéssel, miszerint mindent a Horthy-rendszer eredendő és népirtásra kész antiszemitizmusából kell levezetni. Könyvében a szabadkai zsidóság történetét széleskörű kontextusban mutatja be, az impériumváltástól kezdve, kitérve a szerb uralom antiszemitizmusára, a szabadkai zsidóság identitáskeresésén át a visszacsatolás utáni eseményekig.

Az idehaza kevéssé ismert szerb antiszemitizmusnak pusztán egy példája: 1922. június 25-én a Belügyminisztérium Bácska–Baranya–Bánát ügyosztálya „bizalmas rendeletet küldött Vajdaság valamennyi főispánjának, amelyben a közigazgatási hatóságokat utasította a zsidókkal szemben követendő különleges eljárásra. Ennek értelmében a zsidókat minden településen összeírták, kötelezték őket a lakhatási engedély kérelmezésére, végezetül pedig nemzeti érdekből a zsidókkal szembeni fokozottabb rendőri felügyeletet és hatósági ellenőrzést rendeltek el.” Két héttel később, 1922. július 8-án a szerb hatóságok Bácska-szerte tömeges kiutasításokat hajtottak végre. Versecről 35, Újviékről harminc, Zomborból tíz, Nagykikindáról és Becséről több, Topolyáról egy, míg Szabadkáról 35 családot utasítottak ki. A másnap megjelenő szám pontosította a szabadkai kiutasítottak számát, azt 25-re mérsékelte, ugyanakkor a tudósításból kiderült, hogy

A kiutasítottakat még aznap „átdobták” a magyar határon. 

A

Dévavári később is tisztázza, hogy bár a szerb nacionalisták „a holokausztot lényegében napjainkban is az első délszláv állam egykori területeit ellenőrzése alá vont náci Németországhoz, az usztasa horvát államhoz, illetve Magyarországhoz kötik, amelyben a zsidók és a szerbek egyformán és kizárólag csakis áldozatok voltak és lehettek”, „az az emlékezetpolitika, amelynek radikális képviselői Draža Mihailović  csetnik tábornok és Milan Nedić  rehabilitációjáért száll síkra, lényegében elhallgatja, relativizálja a zimonyi Sajmište koncentrációs és megsemmisítő táborban  történteket, ahogyan azt is, hogy a Nedić-féle szerb quisling kormány  által uralt területeken, a szerb karhatalom aktív közreműködése is kellett ahhoz, hogy 1942 júniusára Szerbia lényegében [zsidómentes] területnek számítson”. 

A fenti új megközelítés segít a könyv befogadhatóságában és

Nem kerüli azonban meg a munka a magyar uralom visszatértét kísérő incidenseket sem. Dévavári munkája hosszasan részletezi a zsidó magántulajdon és gazdasági érdekeltségek elvételét, a munkaszolgálatot, illetve kitér olyan vitás kérdésekre is, mint a kamenyec-podolszkiji deportálások. Ellentétben az ellenzéki médiában ezerszer megismételt vádakkal – „állami igazságintézet”, „revizionista történetírás” stb. – a kiadványban nagyon is volt tere a szerzőnek saját véleményt nyilvánítani: Dévavári következetesen deportálásnak nevezi az 1941-es eseményeket. 

A kötet legnagyobb értéke azonban mégiscsak az összetett társadalmi viszonyok, emberi sorsok és kapcsolatok, az árnyalt, legkevésbé sem fekete-fehér kép bemutatása. A munkában érdekfeszítő mozaikként mutatkozik meg a szabadkai zsidóság, nem monolit tömbként. Rögtön izgalmas adalék, hogy a szabadkai zsidó tanács tagja, Havas Emil a Bácskai Hírlap felelős szerkesztője, a helyi Polgári Radikális Párt vezéralakja volt. Hasonlóan érdekes, hogy októbrista emigráns volt Vidor Imre, a helyi cionista kiadvány – Szombat – szerkesztője. Ez azt is mutatja, hogy az erősen baloldali nézetek felé tendáló zsidó értelmiségiek között igenis jelen lehetett a zsidó identitás, a kettő nem volt teljesen összeférhetetlen dolog.

A könyvről nehéz lenne hiányosságokat említeni, mindössze annyi jegyezhető meg, hogy értékes izraeli gyűjteményeket nem sikerült hasznosítania, a Jad Vasem online dokumentumgyűjteményében a Subotica szóra például 1264 találat jön be. Dévavári végső soron a kormányzati alapítású történetkutató intézetekkel szembeni sztereotípiákra erősen rácáfoló, tudományos szempontból értékes és olvasmányos könyvet írt, mely a Délvidék története és a zsidó történelem iránt érdeklődő kutatók és laikusok számára egyaránt elengedhetetlen mű. A korábban a holokauszttal szinte egyedül foglalkozó kutatói fősodrat számára pedig komoly kihívást is jelent: nem állja már meg helyét a tétel, miszerint csakis a balliberális műhelyekben szólnak hozzá ehhez a témához, Dévavári könyve ugyanis megkerülhetetlen és fontos mérföldkő a határon túli zsidóság történetének megismerésében.