Vice: megkésett film megy neki a Bush-neokonoknak

Uszkve tíz évet késett Adam McKay a Dick Cheney volt amerikai alelnökről szóló életrajzi filmjével, Az alelnök-kel (Vice). 

A hatalmon levő, pénzéhes politikus ármánykodásait bemutató, szórakoztatóan demagóg mozipamflet műfajának megvan a maga létjogosultsága, a szókimondás viszont ugyebár csak akkor működik, ha vannak, akik tüzet okádva veszik védelmükbe a tárgyalt személyeket. Michael Moore azért tudott olyan ügyesen hergelni, mert volt kit: a lufifejű republikánus kommentátorok bele voltak szerelmesedve Bushba és a terror elleni harcába. 

Azóta jócskán megváltoztak a dolgok: a politika élvonalából végleg kisodródott

Épp ezért némiképp nehezen érthető, hogy a korábban A nagy dobás-sal bizonyító McKay miért tartotta fontosnak pont őt célkeresztbe venni. Ha pedig maradt még valami Cheney-ben, akkor tavaly Sacha Baron Cohen a Who is Americá-ban azt is kisajtolta belőle, amikor aláíratott vele egy vízbefojtogató készletet. 

A Vice-nak ezek után 2019-ben nagyjából akkora sportértéke van, mint egy maróan gunyoros Szabadi Béla-biopicnek – emlékszik még valaki a kisgazda botrányhősre? De ha különösebb tétje nincs is a filmnek, arra azért nem rossz, hogy borzongjunk egyet a washingtoni politikacsinálók praktikáin.

Meg persze a neokonzervatívok elvetemültségén. Hálás téma, nemde? 

A trailer

Egy Cheney-film esetében az is problémát jelenthet, hogy egy láthatatlan embert elég nehéz megrajzolni –

A Vice szerencsére nem nagyon próbálja megfejteni az alelnök személyiségét, a fölvázolt képlet egyszerű: a hatvanas évek elején a Yale-ről kiugrott, wyomingi duhajt egy ittas vezetés miatt lekapcsolja a rendőrség, a felesége pedig választás elé állítja: vagy lesz belőle valaki, vagy elhagyja őt.

Cheney az előbbi mellett dönt, rendíthetetlen szervilizmusa folytán pedig sorban megnyílnak előtte a hatalom kapui. Kongresszusi gyakornoksága idején csatlósul szegődik Donald Rumsfeld mellé, aki bejuttatja a Fehér Ház belső köreibe. Talán a Vice legerősebb jelenete az, amikor Cheney zsebkendőnyi irodát kap az elnöki hivatalban, és meghatódottan, könnyekkel küszködve felhívja a nejét – a becsvágynak és a csinovnyiklelkűségnek ez a különös keveréke repíti majd őt a hatalom csúcsaira. 

Ford elnököt már kabinetfőnökként szolgálja, 1978-ben beválasztják a Képviselőházba, az idősebb Bush alatt védelmi miniszter, az ő irányításával vívja meg Amerika az Öböl-háborút (ez volt a „kedvenc háborúja”, amint azt Sacha Baron Cohennek elmondta). A majdan főbíróvá avanzsáló Antonin Scalia tanácsát kikérve már ekkor a végrehajtói hatalom extrém kiterjesztésén töri a fejét.

2000-ban, amikor már a Halliburton nevű olajvállalat vezetője,

mielőtt elfogadná felkérését az alelnöki tisztre. Igaz, csak azzal a feltétellel, hogy az olyan prózai dolgokat, mint a hadsereg, az energia vagy a külügy, ő irányítja. A csirkecombot rágcsáló Bush gondolkodás nélkül elfogadja az ajánlatot.

Nyilván lehet vitatkozni azon, hogy a Vice történelmileg mennyire akkurátus, csak éppen egy olyan film esetében, ami nem is akar nagyon más lenni, mint egy liberális kirohanás a Gaz Republikánusok ellen, nem érdemes. McKayék néha kicsit túltolják az agitprop-biciklit (Cheney megkérdezi Rumsfeldtől, hogy miben hisznek, mire Rumsfeld görcsösen röhögni kezd), de a Vice vonalas hangvételét szerencsére lazítják az olyan metapoénok, mint például az, hogy a film közepén, az idősebb Bush elnöksége után elindul a stáblista, azt ígérve, hogy Cheney immár visszavonul a politikától, és boldog nyugdíjas éveit éli majd – haha.

de figyelemreméltó Amy Adams is Lynne Cheney, a céltudatos, számító feleség szerepében, Steve Carell pedig Rumsfeld mérhetetlen gátlástalanságát villantja meg. A filmre azonban ráfért volna némi húzás. Éppen annál a pontnál kezdünk elfáradni, ami a legizgalmasabbnak ígérkezne. Cheney befolyása a tetőpontjára ér: szeptember 11. után Rumsfelddel és a stratégiai fontosságú pozíciókba betolt háborús héjákkal, valótlan titkosszolgálati információkat lobogtatva belevezénylik Amerikát az iraki háborúba, miközben a terror elleni harcra hivatkozva soha nem látott mértékben növelik meg a kontrollt az állampolgárok élete felett.

Christian Bale, az átalakulóművész

A film végén ledől a negyedik fal, és Cheney a kamera felé fordulva kijelenti: nem fog bocsánatot kérni, hiszen ő csak azon dolgozott, hogy mi biztonságban éljünk. „Megtiszteltetés volt önöket szolgálni” – teszi hozzá.

Marad azonban a kérdés: milyen üzenete lehet a Cheney-sztorinak napjainkban?

A rendező interjúkban valami olyasmit fejtegetett, hogy a Cheney által képviselt politika hozta létre azt a társadalmi környezetet, ahol Donald Trump elnök lehetett – a film is próbálja finom utalgatásokkal összekötni az ingatlanmágnást a régifajta republikánus elittel. Tegyük hozzá, nem minden alap nélkül: ma a Fehér Házban – Trump minden deep state-ellenes tirádája dacára –

Persze abban, hogy az elnök az általa megvetően csak „Bushie”-nak nevezett tanácsadókkal és tisztségviselőkkel övezi magát, nagy szerepet játszik a kényszer is: nincs mese, a jobboldalon ők bírnak több évtizedes kormányzati tapasztalattal.)

Ha azonban Trump csak a szavak szintjén küzd is a washingtoni mocsár ellen, attól még az a forradalom, amit a neokon dogmák megkérdőjelezésével a republikánus szavazótábor gondolkodásában hajtott végre, nem lesz kevésbé valós. A Cheney-film különös időszerűtlensége erre emlékeztet bennünket.