Isten nem egy szájbarágós figura

„A maga módján virágzik a keresztény művészet, vagy inkább keresztény film- és regényipar is. Tulajdonképp az amerikai keresztények vitalitásából példát vehetnének az európaiak. Az érvelő, identifikus témákban megjelenő keresztény könyvek minősége is követendő (kár, hogy nem fordítanak le belőlük többet itthon), ám a keresztény »tömegkultúra« színvonala kívánnivalót hagy maga után. (...)

A probléma ezekkel a filmekkel, hogy szájbarágósak. Túl direkt az üzenet, túl egyértelmű a sztori, szinte már népnevelési igénnyel lépnek fel. Esztétikailag a színvonaluk jó, ha eléri a Da Vinci-kódét, pedig az sem nagy durranás. Ezen keresztény filmek számos jelenetében az ember úgy érzi, mintha egy dél-amerikai sorozatot nézne, amiben semmit nem bíztak a véletlenre: a szereplők minden gondolatát hangosan kimondják, nehogy gondolkodni kelljen. A sztori, a filmnyelv kiszámítható, tehát unalmas. Semmi valódi izgalom. (...) 

A giccset az igazi műalkotástól az különbözteti meg, hogy nem szükséges hozzá szellemi, lelki erőfeszítés. Ezek a filmek, regények, zenék körülbelül a búcsújáróhelyeken elszaporodott kegytárgyárusoknál kapható, fröccsöntött műanyagból készült, foszforeszkáló Madonna-szobrok művészeti színvonalát érik el. (...)

Meggyőződésem, hogy így aztán »térítési potenciál« sincs bennük. A kereszténységgel szemben kritikus, gyanakvó, esetleg ellenséges embereket nem lehet úgy megnyitni a kereszténység előtt, hogy »helló, Krisztus megváltott téged, térj meg!« Nem a direkt szövegelés, hanem a finom példamutatás lehet meggyőző. Itt persze kettős kulturális különbséggel van dolgunk: Európában talán még mindig jobban kedveljük a szerzői filmeket. Az egyébként tiszteletre méltó Amerika arcba mászós mozijai itt nem ütnek annyira, mint ott. Emellett megfigyelhető egyfajta hangsúlybeli különbség a protestáns (főleg a neoprotestáns) és a katolikus hozzáállás között a misszióban, térítésben: a protestánsok (lehet, hogy épp amerikai hatásra) sokkal direktebbek, ha mások lelkének megmentéséről van szó, a katolikusok pedig általában óvatosabban, kerülőutakon közelítenek.  (...) 

Talán meg kellene gondolni, hogy nem csak szentekről, pápákról, a kereszténységgel kapcsolatos történelmi eseményekről, családokról, bibliai történetekről lehet keresztény filmet csinálni, egy film nem a témájától lesz elsősorban keresztény, hanem a szellemiségétől. Tarkovszkij Sztalkerében nem sok keresztény dolog tűnik fel direktben, mégis mélységesen keresztény alkotás.”