Hiszel a varázslatban?
Hiszel az igazi varázslatban? Abban, amelyik nem a külsőségekben lakozik, hanem a szívekben? A Fővárosi Nagycirkusz karácsonyi műsora erre a kérdésre próbál látványos választ adni, inkább több, mint kevesebb sikerrel.
Laktanya szerte közismert volt az ottani szlengben csak majrés kopasznak nevezett figurák személye.
„Laktanya szerte közismert volt az ottani szlengben csak majrés kopasznak (ijedős újoncnak) nevezett figurák személye, akik helyüket az őrségben éjnek idején elfoglalva még azt sem bírták megvárni, amíg az őrjárat hallótávolságon kívül kerül, és - abszolút szabálytalanul - jókora csattanással azonnal csőre töltötték fegyverüket.
Mert ugyanis a lényegében semmit, azaz pár ezer kiskatona álmát (na jó, a környékbeli zug-pálinkamérőktől való távoltartását), néhány, a működésképtelenség határán leledző, kiképzési célt szolgáló, lepukkant harci és szállító járművet a teljes hadiellátmánynak megfelelő, azaz 150 darab éles lőszerrel ellátva kellett őriznünk. Igaz, az akkoriban helyenként még abszolút kivilágítatlan, amúgy is ócska kerítés erős csábítással volt a maguk kiszabta rövid eltávozásra induló, és onnan még a sötétség leple alatt vissza is térni szándékozó sorkatonákra. Kivéve persze, ha időben híre ment, hogy éppen a legalkalmasabb szakaszon, a katonáknak szánt, ehetetlen moslékon százával hizlalt, ugyancsak düledező disznóólaknál egy fentebb leírt »majrés kopasz« van őrszolgálatban.
Olyan, mint például Soma, a ráadásul kiválóan lövő, békési vadász- és rapsic származék, aki bármilyen hihetetlen, de a reszketésig volt képes félni a sötétben egyedül. Az már valamilyen köreinken belüli személyes bosszú eredménye lehetett, hogy az addigra már közülünk való őrparancsnok pont e legkritikusabb helyre osztotta be Somát azon a napon.”