„Nem lehet ráerőltetni a többség kultúráját a cigányokra. Hol a határ integráció és asszimiláció között?
A cigány kultúrával kapcsolatban egyfajta romantikus nézet él sokakban a szabadságról, megzabolázhatatlanságról, családközpontúságról. Pedig tele van a lelencház cigánygyerekekkel. Senki nem mert felmérést csinálni arról, hogy az intézetből kikerült cigányok gyerekei mekkora százalékban kerültek intézetbe, újra élve szüleik sorsát. Az asszimilációról az jut eszünkbe, hogy a többségi társadalom beolvasztja a cigányokat, pedig létezik egyfajta fordított asszimiláció is: a cigányértelmiségiek egy része szeretné a többieket a saját meggyőződésébe beleasszimilálni. Ennek kiindulópontja a többségi társadalom hibáztatása. »István, gyere te is, és jajgass, hogy milyen fasiszta a magyar társadalom!” Majd ezek alapján leszünk egy nép, testvérek és barátok. Én ebben nem hiszek.
Miben hisz?
Nem kulturális alapjog sok gyereket szülni a nyomorba, nem kulturális alapjog a családon belüli erőszak, nem kulturális alapjog visszatartani a kislányt 14 évesen az iskolából, mert férjhez kell mennie. Nem hiszem, hogy immorális dolgok kell, hogy meghatározzák a cigány kultúrát és identitást. Ehelyett nyelv kell, tradíció kell, és öreganyám receptjei kellenek, dédapám meséire van szükség a cigányok eredetéről. Rengeteg cigány nem tudná megmondani, mi az ő kultúrája. Hodászon, Nagyecseden, számos helyen van cigány kultúra, a nyolcadik kerületben egy ideje már nincs, vagy ami van, az inkább egyfajta ellenkultúra. Szembenállás helyett értékekre van szükség. Nem jó elbújni a mögé, hogy a mi kultúránknak nem része az esti fürdés, a villával evés, a nők egyenjogú félként való kezelése, a munka és a határidők betartása, ellenben része az éjszakai mulatozás, a jókedv, a hangos szó. Nem kell attól félni, hogy asszimilálódni fogunk attól, hogy megfelelünk a többségi normáknak.
Tehát el kell fogadni a »gádzsók« normáit?
Meg kell érteniük a cigányoknak, hogy a gádzsó ember erőforrás. A gádzsó bankigazgató, aki eldönti, hogy kinek ad hitelt. A gádzsó iskolaigazgató, aki odafigyel a gyerekekre. Vagy éppen a szomszédom, és eldönti, hogy költsön adja-e a fűnyírót, ha szükség van rá; ha eladja a házát, eldönti, hogy kinek adja el. Hülye vagyok én, hogy szembe állok ezekkel az emberekkel? Ha nem nekem adja ki albérletbe a szobát, akkor miért rá haragszom, és miért nem azokra a cigányokra, akik miatt neki rossz tapasztalatai vannak? Ezt nehéz megérteniük azoknak, akik csak egy nagy tömbként tudják kezelni a cigányságot. Vannak, akikkel nem szabad sorsközösséget vállalni. Prügyön nem tudták elvinni a kommandósok az uzsorásokat, mert felsorakoztak a védelmükre a cigányok. Bűnözőt védenek? Az hiányzik, hogy a cigányok egy része húzzon egy vonalat, és közölje: mi hárman ide álltunk, ti százezren pedig még ott vagytok. És el kellene kezdeni kiabálni át a vonalon az ottmaradóknak, asszonyverőknek és bűnözőknek, hogy »nem jó, amit csináltok«.”