Az ellenségválasztás művészete

Január első heteit szeretem elvonulással, a szunnyadó természetben való elmerüléssel és nyugodt tervezéssel tölteni. Ezt az évet azonban másképp indítottam, hiszen bevonultam tartalékosnak a Magyar Honvédséghez. Katonai kiképzésem szabad estéire egy Attila, a hun vezér vezetői krédójáról szóló könyvecskét vittem magammal – amely ironikus módon itthon szinte egyáltalán nem ismert, a tengerentúlon viszont legendák övezik. Az 1985-ös kötet szerzője Wess Roberts amerikai veterán katona, aki leszerelése után az USA legnagyobb biztosítótársaságainál futott be fényes karriert. Roberts ifjúkora óta rajong Attiláért, ezért úgy döntött, hogy saját elképzeléseit sorsunk irányításának helyes és eredményes módszereiről az ő tettein és emlékezetén keresztül magyarázza el. Kísérlete zajos sikert aratott, hiszen a kötet felkerült a The New York Times bestsellerlistájára, és rövid idő alatt hivatkozási alappá vált katonai és üzleti körökben egyaránt.

Bár a fősodratú történetírás Attilát véreskezű hadvezérként és civilizációk elpusztítójaként tartja számon, szerzőnk szerint az eredményei inkább arra utalnak, hogy összetett vezetői személyiség volt, aki folytonosan tanult, és újabbnál újabb készségeket sajátított el. A könyv Attila elképzelt beszédeire épül, amelyek bár kitalációk, könnyedén elhangozhattak volna hírhedt pályafutásának mérföldköveinél. Az első fejezetekben Roberts a legfontosabb vezetői tulajdonságokat taglalja – az Attila-recept szerint ezek a hűség, a bátorság, a vágy, a kemény munkára való hajlandóság, az érzelmi és a fizikai állóképesség, az empátia, a határozottság, a kudarcokkal szembeni tűrőképesség, a hosszú távú célok eléréséhez szükséges türelem, a saját erős személyiség elfogadása s nem utolsósorban a megfelelő ellenség kiválasztásának képessége. Ezek olyan jellegzetességek, amelyek a szerző szerint végig tetten érhetők Attila személyes életútjában, ahogyan fiatal törzsfőnökből a király szókimondó kritikusává, majd katonai vezetővé vált.

Ezt követően a kötet azon vezetői tulajdonságokra összpontosít, amelyek az alárendeltekkel szembeni maga­tartásra vonatkoznak. Wess Roberts meggyőződése ugyanis, hogy Attila és a hunok mesterei voltak a moralitásra alapozott fegyelemnek, ez vezette őket közismert sikereikre. Ennek azonban fontos feltétele volt a rátermett vezetők kiemelt megbecsülése, az alacsony beosztásúakkal való tisztességes bánásmód (sosem szabad eljutni odáig, hogy a hatalom nélkülieknek meg kelljen alázkodniuk), az egó hatékony visszaszorítása a rendszerben és a legkülönbözőbb hátterű harcosok elfogadása, sajátos identitásaik ügyes feloldása az egységben. Az Attila-féle iskolában senki nem kaphat elismerést olyasmiért, ami a valóságban nem az ő érdeme, és sosem maradhat el a szembesítés egy-egy elhibázott döntés után. A fegyelem nem az egyén elnyomására szolgál, hanem arra, hogy lehetővé tegye számára a kollektív cselekvésben való részvételt.

Kifejezetten érdekes, hogy a könyv – kerülve a pátoszos magaslatokat – a mindennapi megjelenés fontosságának hangsúlyozásával, illetve a vereség helyes feldolgozásának mikéntjével zárul. Roberts szerint a történelmi emlékek arra utalnak, hogy Attila fokozottan odafigyelt a küllemére. Valószínűleg ennél is fontosabb, hogy tudatosan készítette fel saját pszichéjét az olykor elkerülhetetlen vereségekre és arra, hogy sem az újraszerveződés, sem az ismételt roham ne legyen kérdés hívei és harcosai számára.