Politikai vezetők, alkotmány, pizsama

Érdekes megfigyelésekre juthatunk, ha az alkotmányszövegben a politikai közösség vezetőit keressük. Esetükben nem a közigazgatásban bevett politikai vezető és szakmai vezető megkülönböztetésre gondolok. Az ilyen vezetői pozíciót azzal lehetne jellemezni, hogy sem az alkotmány, sem törvény nem vár el szakmai tapasztalatot vagy végzettséget a poszt betöltéséhez (nem úgy, mint például a Kúria elnöke esetében), s az illető nem „csupán” egy körülhatárolt hatáskörű intézmény élén áll (mint az Országgyűlés elnöke). Ilyen politikai vezetőből három van: az államfő, a miniszterelnök és a polgármester.

Érthető, hogy az államfő hatásköreivel és jogállásával részletesen foglalkozik az alaptörvény. Hatásköreinek jó része mégis papíron hever. Parlamentáris kormányformánk köztársasági elnökét a parlament választja. Nem része a végrehajtó hatalomnak. Ceremoniális feladatai vannak, kivéve azokat a ritkább eseteket, amikor saját szerepfelfogásával reflektorfénybe kerülhet. Csak ő tehet javaslatot a legfőbb ügyész személyére és más tisztségekre, némi vétójogot gyakorolhat a törvény­alkotási eljárás végén stb. Az alaptörvény kitüntető figyelme mégis az államfői pozíció speciális funkciójának szól: kifejezi a nemzet egységét.

A hatalmi rendszer meghatározó szereplője a kormányfő. Ezt igazolja vissza az alaptörvény, amikor a végrehajtó hatalom általános, a közigazgatás legfőbb szerveként határozza meg a kormányt, amelynek feje a miniszterelnök. Ő határozza meg a kormány általános politikáját, miniszterei neki felelősek. Nem egyszerűen egy szerv irányítását kell ellátnia, hanem az állam és a politikai közösség vezetését, kezdeményezőként és nem csupán reagálóként, felelősséggel és nem csupán feladatkörrel. A rendszerváltás óta nyolc miniszterelnököt ismerhettünk meg, mindegyiküket sajátos kihívások elé állította a történelem – hadd ne hozzak példát arra, ki hogyan állta a sarat.