Itt az egyértelmű bizonyíték Horthy zsidómentő szerepére

Tanácstalanság – A zsidó vezetés Magyarországon és a holokauszt, 1944-45 címmel jelent meg Veszprémy László Bernát történész, lapunk rendszeres szerzőjének könyve, amely rengeteg újdonsággal és fontos adalékkal szolgál elsősorban a magyarországi zsidó tanácsok működéséről a második világháború utolsó szakaszában, ugyanakkor nagyon komoly tényfeltárást is megvalósít 

A könyv szót ejt és kritikával illeti az utókor fekete-fehér látásmódját, amely szóban vagy olykor a valóságban is kollaboránsként a vádlottak padjára idézte azokat a zsidó vezetőket, akik a hatóságokkal akár a német megszállás után is együttműködve befolyásukat és gazdasági erejüket embermentésre, az emberéletekben okozott károk enyhítésére használták.

Különösen áll ez a német innovációként felállított zsidó tanácsokra, a történetírás által jobban feldolgozott budapesti zsidó tanács mellett a vidékiekre s a keresztény zsidó tanácsra (igen, ilyen is volt), amelyekre a szerző kötete fókuszál. Veszprémy egyaránt fellép az általa „holokauszttorzításnak” nevezett, a holokauszt borzalmaiért a zsidó vezetést (is) felelőssé tévő látásmód, és az ettől való félelem miatt a kérdés tabusítása ellen.

Ugyanakkor általánosságban is kissé más fénybe helyezi a zsidóság helyzetét Magyarországon, egyértelmű distinkciót téve a Horthy Miklós kormányzó szűkülő mozgásterével jellemezhető időszak és a német megszállás, s különösen a nyilas hatalomátvétel hónapjai között.

„Bármily megpróbáltatásokat róttak is a zsidótörvények és rendelkezések a magyar zsidóságra, készségesen kell elismernem, hogy magyar hazánkban nem sújtottak reánk olyan csapások, mint aminők egyes szomszéd államokban tették fizikailag is tönkre hitfeleinknek tömegeit” – idézi Stern Samu, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, később az országos zsidó tanács vezetője Kállay Miklós miniszterelnöknek írt 1943-as levelét, hozzátéve, a magyar érzelmű zsidóság viszonylag sokáig reménykedve tekintett a kormányzóra.

A háborús cenzúra ellenére a sajtó is beszámolt a németek által megszállt Európa-szerte zajló deportálásokról (a zsidó felekezeti lapok nyílt figyelmeztetésként, a szélsőjobboldali lapok természetesen támogatólag), sőt a tömeges likvidálásokról is.

Sokan azonban sem a lapoknak, sem a menekült szemtanúknak vagy a hazatérő honvédeknek és munkaszolgálatosoknak sem hittek, akik látták a keleti front borzalmait, a megszállt területeken elsősorban német vezénylettel végzett mészárlásokat. Sőt: maguk a munkaszolgálatosok is vonakodtak megszökni a magyar kötelékekből ekkor, erősebb volt bennük a haza iránti hűség.

A kötet bemutatja a zsidóság megosztottságát, elsősorban felekezeti (ortodox-neológ) vonalon, de a cionista mozgalom kibontakozását is figyelemmel kíséri – ez a megosztottság végzetes volt, hiszen, mint a könyvből kiderült, sok ortodox zsidó nem akart hinni a holokausztról híreket hozó cionistáknak, vagy nem vallásos zsidóknak.

A tanácsok felállítása

Aztán jött a német megszállás. 1944. március 19-e után éles fordulat látható az addig a háború befejezésében reménykedő zsidóság hangulatában.

Olyan is volt, ahol a helyi magyar adminisztráció még rá is segített a németek okozta nyomorúságra, másutt éppen ellenkezőleg, a németeket próbálták visszafogni.

A könyv számos kisebb-nagyobb történeten keresztül tárja fel a zsidó tanácsok felállításának körülményeit és azok sokszor önkéntelen kényszer-szerepét a gettósításban, illetve a gettók életének szervezésben, valamint a Gestapo és az SS minden rendű és rangú követelésének kielégítésében: „a németek – a teljesség igénye nélkül – követeltek virágzó növényeket, németül tudó kertészt, villaépületet, ajtótáblákat Krumey és Eichmann nevére, étkezőfelszerelést, hanglemezgyűjteményt, autót, bort és likőrt, de aranyhalat és zongorát is.”

A megosztottság még inkább kidomborodik a kikeresztelkedett vagy kitért zsidókkal szembeni kölcsönös előítéletek terén: ők maguk ritkán képviseltethették magukat a zsidó tanácsokban, sokszor szenvedtek az összeköltöztetések nyomán kirekesztéstől. „Gyermekeink naphosszat hallgatják gúnyolódásukat, Megváltónk és a Szűzanya káromlását” – panaszkodott egyikük, miközben az ortodox zsidók nehezményezték, hogy a kitértekkel szerintük kivételeztek a hatóságok. Ennek lett később eredménye a furcsa „keresztény zsidó tanács”.

A legkeményebb kérdés talán a szelektálásoké volt: a gyűjtőtáborba tovább vitt zsidók kiválogatásában, vagy éppen az egyes zsidók vegzálásában sokszor a zsidó tanácsra és a zsidó rendőrségre támaszkodtak a megszálló és a kollaboráns hatóságok.

„Az a kis distancia”

A kimondottan olvasmányos stílusban megírt kötetben tárgyalt leginkább elgondolkodtató rész azonban „Az a kis distancia” című fejezetben található, elsősorban Horthy zsidókhoz való viszonyulása kapcsán.

Itt nem csak a cenzúrát óvatosan kikerülő zsidó sajtó figyelmeztetései, a kapcsolattartás a fővárosi zsidó tanács és a vidékiek között, vagy az úgynevezett „kivételezettek” szolgálatai kerülnek bemutatásra, miközben tudták, hogy a tanácsban való részvétel a lengyel és szlovák zsidókat sem mentette meg sorsuktól. „Azért a kis distanciáért nem érdemes gyávának lenni” – szól a korabeli levél, melyből idéz a fejezet címe is. Benne van az is, ahogy

s ennek az igen kreatív útja: az auschwitzi jegyzőkönyvek, amelyek részletesen leírták a haláltábor működését, sok kézen keresztül és sokadszorra tudtak csak eljutni a kormányzóhoz, méghozzá annak menye, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye, Edelsheim Gyulai Ilona segítségével.

A kötet szerint az, hogy Horthy leállíttatta a deportálásokat, amellett, hogy birtokába jutottak a jegyzőkönyvek, több tényezőnek is köszönhető: a keresztény egyházaknak és a külföldi közvéleménynek is volt benne szerepe, emellett – mutat rá a kötet – a zsidó tanácsnak is. A legsikeresebb zsidómentő akció, jegyzi meg a szerző, a Koszorús-akció volt: Koszorús Ferenc alezredes esztergomi páncélosaival július 6-án,

és arra kényszerítette Baky László belügyi államtitkárt, hogy a csendőröket, akik a halálvagonokra terelték volna a zsidókat, távolítsa el a városból.

A kormányzó és a zsidó tanács együttműködése

Két kimondottan izgalmas dologra mutat rá a fősodratú, baloldali történetírás által letagadott Koszorús-akció kapcsán Veszprémy.

Az egyik, hogy azt egyébként a zsidó tanáccsal közösen tervelte ki a magyar vezetés, konkrétan a kormányzó és körei:

de amikor az végre akarják hajtani a németek, megakadályozzák; s ennek részeként „a megbízhatatlan tiszteket itt leváltják és az esztergomi gyorshadtestet is mozgósítják”.

Ez a momentum elsikkadt, hiszen, mint Veszprémy aláhúzza, senkinek sem volt érdeke kiemelni azt: a jobboldali emlékezetpolitika Koszorús, a keresztény katona érdemeit hangsúlyozta, a baloldal meg éppenséggel letagadta az egész akciót vagy annak zsidómentő voltát. Ugyanakkor számos tanácstag visszaemlékezése – 1946-ban, amikor a legkevésbé sem volt érdeke senkinek Horthyt és köreit mentegetni – alátámasztja ezt, idézi a kötet. Sőt: ekkor igazolást adtak Ónody Dezső kormányzói kabinetirodai titkárnak a deportálások leállításában játszott szerepéről.

„A német Gestapónak azon tervét, hogy Budapest zsidó lakosságát […] elhurcolják és deportálják […] [az]úton tudtuk megakadályozni, […] [hogy] sikerült az államfő olyan rendelkezését kieszközölni, hogy katonai erő igénybevételével (az esztergomi páncélos hadosztálynak Budapestre való rendelésével és a csendőrség vezetőjének adott paranccsal) álljanak ellen a Gestapo szándékának.

Közben olyan trükköket kellett bevetnie a kormányzónak a németek mellett a kollaboráns Sztójay-kormány átverésére, mint hogy a papíron zászlóavatásra, gyakorlatilag a deportálásra érkező galántai csendőrzászlóalj és a nagyváradi tanzászlóalj zászlóavató ünnepségét légiriadóra hivatkozva elnapolta.

Visszaemlékezések – méghozzá olykor felháborodott visszaemlékezések – szólnak arról is, hogy a kormányzó kinyilvánította: nem akarja a pesti zsidóság deportálását. Későbbi vádlói pedig ezt még a népbíróságon sem vitatták. Keresztes Ferenc népbírósági tanácselnök például így fordult a Népbíróságok Országos Tanácsához (NOT): „a csendőrség és a rendőrség a deportálásra vonatkozó rendeleteket az egész országban a főváros kivételével (ahol az akkori kormányzói elhatározásából nem történt meg a zsidók elszállítása) végrehajtotta.”

Nem, nem a „puccs” miatt jöttek a páncélosok

Baky saját vallomásában is tagadja, hogy puccs céljából hozatta volna a csendőröket Budapestre, ellenben ő maga is leírja, hogy a deportálások kormányzói rendelettel maradtak el.

Veszprémy hozzáteszi: természetesen Horthyt nem lehet „teljesen felmenteni a holokauszt eseményeiben való részesség alól”. Ugyanakkor az a baloldali magyarázat, amely állítja, hogy Horthy a Koszorús-páncélosokat csak a puccs megakadályozására rendelte fel a fővárosba, a zsidók megmentése pedig csak afféle mellékszál, meglepő új forrásokból kap léket Veszprémy könyvében, amelyből kiderül,

Vörös János vezérezredes, vezérkari főnök naplóbejegyzésében leírja: a kormányzó „közölte, hogy szándékában van a zsidók további kiszállítását megakadályozni, azt akarja, hogy legalább a Budapest területén élő zsidók maradjanak vissza. A megfelelő belügyi szerveket ilyen értelemben kívánja utasítani. Jelentettem, hogy ebben a kérdésben különös körültekintéssel kell eljárni.”

Itt egy lehetséges puccskísérletről még komoly hangon szót is ejtenek, ugyanakkor más forrásokból, többek között Ferenczy László csendőr alezredes vallomásából az is kiderül, hogy a puccskísérlet miatti aggodalom eleve egy álca volt: „a Baky-féle puccs egy kitalált mese volt a budapesti zsidóság deportálásának megakadályozására […]. A Zsidó Tanács említett három ura útján kerültem a kormányzó úr elé, hogy a valóságot megjelentsem, és ez által a kormányzó urat a közbelépésre rávegyem, amit Stern Samu lakásán dolgoztunk ki.”

(Egyébként Vörös naplóját, fontos részleteket kihagyva, már idézte Ránki György kommunista történész).

Veszprémy szerint lehetséges, hogy Horthy ekkor nem sodródott az eseményekkel, hanem éppen átverte német tárgyalópartnereit; Veesenmayer magyarországi megbízottnál például folyamatos időhúzással nyert értékes napokat, heteket, ígérgetve, hogy a deportálások most már aztán tényleg megindulhatnak, s ezt folytatta a Koszorús-akció után is másfél hónapon át; közben a kormányváltáson, a németbarát Sztójay Döme lemondatásán fáradozott. Végül a Lakatos-kormány kinevezése aztán pontot tett az ügyre egy időre,

Pótcselekvésként összefogdosták a zsidó tanács vezetőit, akiket csak a kormányzó közbenjárására engedtek el. 

Újraértékelni Horthyt

A kormányzó innentől már nem váltott irányt, sőt, még október 14-én – egy nappal a kiugrási kísérlet előtt – is regulázta a zsidó tanácsot vegzáló csendőröket.

Mint Veszprémy Thomas Sakmyster amerikai történész sorait idézve megjegyzi:

hozzáteszi: kár, hogy nem előbb, s nem tudták több ember életét megmenteni végül.

A mozgástér azonban tovább szűkült és szűkült. Veesenmayert azzal hűtötte a kormányzó, hogy majd Budapesten kívül koncentrálják a zsidókat a deportáláshoz, közben folyamatosan húzta az időt. Közben a magyar vezetés a zsidó tanáccsal közösen igyekezett kidolgozni egy „álkoncentráció” tervét, amellyel folytathatták a németek megtévesztését.

Ugyanakkor a könyv igen részletesen ír arról, hogy

akik körében pánikot keltett volna a „koncentráció” híre – miközben az igazat sem mondhatták volna el nekik, hiszen a németek előtti lebukás azonnali halálos ítéletet jelentett volna. Így nem csoda, hogy írásos nyoma alig maradt a titkos találkozóknak többek között Stern és a kormányzó között, ezekről pedig csak a résztvevők és néhány beavatott tudott.

„A terv egészen merész, már-már botor volt: azt javasolni, hogy készüljön terv a budapesti zsidóság fővároson kívüli koncentrálására, majd addig húzni az időt a táborok megépítésével, míg a Vörös Hadsereg ide nem ér” – írja a szerző.

Képzelhetjük a zsidó tanácsban kirobbanó feszültséget a merész terv kapcsán, és a folyamatos rettegést attól, hogy a törékeny terv valamelyik láncszeme gyengének bizonyul, és akkor lényegében önként terelték össze a zsidókat a németek számára könnyű prédának, s persze Ferenczyben sem bíztak. Végül a terv nem valósult meg, valószínűleg a zsidó tanács látta túl kockázatosnak.

A történet a háború után is persze sokáig titokban maradt: a népbírósági tárgyalások során sem igyekeztek magyar részről elismerni e terv támogatását – faramuci módon azért, mert ekkor már „nehéz volt elszámolni azzal, hogy bárki támogatta a budapesti zsidók vidéki koncentrációját – még akár csak azzal a céllal is, hogy a németeket átejtsék, és végső soron a zsidókat megkíméljék a gázkamráktól”.

Vagyis, mint Veszprémy megállapítja:

ahogy magát is korrigálja: nem a román kiugrás miatt maradt el a vidéki koncentráció, mint azt korábban vélte, hiszen a terv jócskán megelőzte az augusztus 23-i román akciót.

„Itt tehát egy közel két hónapon át végzett, tudatos félrevezetésről van szó, melynek végeredménye a budapesti zsidóság – ideiglenes – megmenekülése volt. Az, hogy Horthy színjátéka utólag a történészeket is megtévesztette, nem tűnik meglepőnek. Saját emlékirataiban alig említi a történteket, a Koszorús-akcióról ír néhány sort, majd közli, hogy a budapesti zsidók deportálásához nem járult hozzá. Talán ő maga is szégyellte, hogy a nevét adta egy tervhez, mely a budapesti zsidók vidéki koncentrálását érintette volna, mint ahogyan később a zsidó tanács túlélő tagjai is letagadták a terv támogatását (…) Egy másik megfejtés, hogy antiszemitaként éppen azt szégyellte, hogy ilyen intenzív kapcsolatokat ápolt a zsidó vezetéssel”.

***

Fontos új könyv

A szerzőről, Veszprémy László Bernát történészről érdemes tudni: nem csak lapunk munkatársa, de a Neokohn zsidó hírportál volt főszerkesztő-helyettese, az MCC Corvinák folyóirata főszerkesztője is. Két korábbi könyvével hasonló mélyszántásokat végzett az objektív szemszögből ritkán feltárt történelmi események kapcsán: a Gyilkos irodák a magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt viszonyait vizsgálta, az 1921 pedig a Horthy-rendszer első teljes évét dolgozta fel.

Jelen kötet pedig összességében fontos új adalék a huszadik századi magyar történelem, azon belül is a német megszállás történetének megértéséhez, biztos, hogy mindenki számára fontos kiindulópont lesz, aki a jövőben írni tervez Horthy Miklós szerepéről, a zsidó tanácsokról, a német nyomás kérdéséről és a fővárosi zsidóság megmeneküléséről. Különösen fontosnak tűnik, hogy a szerző több ponton korrigálja, helyre teszi olyan neves baloldali vagy liberális történészek tévedéseit, pontatlanságait, mint Randolph L. Braham vagy Karsai Elek (utóbbiról kiderül, hogy ő maga is részt vett a zsidó tanácsok munkájában, mint futárfiú – mindez persze nem akadályozta meg, hogy aztán a hatvanas-hetvenes években keresetlen szavakkal kritizálja a tanácsok működését).

A könyv egyik nagy előnye a rengeteg levéltári forrás felhasználása. Veszprémy megdöbbentő mennyiségű, majdnem 80 (!) levéltár, irattár, archívum és magánhagyaték anyagát használta, köztük magyar (fővárosi és vidéki), amerikai, német, izraeli, holland levéltárak anyagát, de a környező országokban is kutatott. Ezen kívül szóra bírt még élő gettórendőröket, zsidó tanácstagok rokonait, és számos magánhagyatékot feltárt és beépített könyvébe. Ezeket egészíti ki a hatalmas nemzetközi szakirodalom – angol, német, héber nyelven – és a végeláthatatlanul sok sajtóforrás.

Ilyen tekintetben egyedülálló a kötet, emellett logikus felépítésének és olvasmányos stílusának köszönhetően minden, történelem iránt érdeklődő számára jól fogyasztható.

Nyitóképen: Horthy Miklós érkezése Nyíregyházára 1941-ben (Fortepan); a könyvborító forrása: Jaffa Kiadó