„Itt mindenkire szükség van, aki kivenné a részét a folyamatos harcból!” – Bódi Ábel a Mandinernek

Hogyan határozod meg a metapolitika fogalmát? És miért mondható, hogy „a metapolitika minden elképzelhető politika alapja”?

A politikai tér csupán felhasználója a kulturális térnek, hiszen ez egy majdhogynem egyirányú út. A kultúrából politika lesz, ez axióma; viszont

Ugyanakkor erre a befolyásolásra hatalomgyakorló entitás – párt, politikai elit – nem képes, mivel az éppoly szervesen alakul, mint a kultúra fejlődése. Hogy egy példával szemléltessem: ha a nép alapvetően elítéli a genderlobbit, mert kulturálisan keresztény gyökerű, akkor a politika nem tudja letolni a torkán anélkül, hogy előtte úgynevezett „civil szervezetek” már ne ásták volna alá kulturális szempontból épp azon értékeket, amelyek miatt ott vannak ezek a gátak a nemzet gondolkodásában. Ehhez először is érzékenyítő szervezetek és kulturális munkások kellenek – mesekönyvírók, zenészek, filmrendezők és forgatókönyvírók –, akik szépen módszeresen kimossák a talajt az adott értékek alól. De ez működik fordítva is! Ha a nyugati jobboldali civil szervezetek hatékonyan rávilágítanak a bevándorlás okozta problémákra, és ezáltal képesek a közgondolkodást megváltoztatni, akkor a politika kénytelen lesz reagálni. Ezért mindennek alapja a metapolitika.

A metapolitika döntően olyan értelemben létezik, mint a természeti környezet, tehát valami nagyrészt eleve adottként, vagy inkább egy tudatos munka eredményeként jön létre? Milyen mértékben lehet „csinálni” a metapolitikát?

Egy kicsit megfordítanám. A kultúra az, ami adottként létezik és organikusan alakul, az erre való hatásgyakorlás módja a metapolitizálás, ami a tömegkultúra termékeivel rendkívül erőteljesen végezhető.

Czopf Áron a Kommentárban megjelent cikkében azt írja, hiába ismerték fel a német teoretikusok a metapolitika és a kultúra politikát megelőző, annak alapot adó létezését, az etatizmusuk ezt sajnos megfojtotta. Áron szerint a germán iskola „a közvetett és a közvetlen hatalmat integráló állami szuverenitás bűvkörében él”. Ezzel szemben ott a francia és az olasz módi: előbbi a társadalom minden részét integrálja a metapolitizálásba, azaz rájöttek, hogy a nép az igazi hatalomgyakorló. De igazán az olaszok voltak azok, Antonio Gramscival az élen, akik a behatás egyik leghatékonyabb módját is kidolgozták: a kulturális hegemóniát. Utóbbit adaptálja éppen a globalista elit a szemünk láttára a popkultúra révén.

A Kommentárban megjelent esszédben azt írod, hogy a sikeres metapolitika egyik kulcsa az erőszakmentesség. Miért?

Ha röviden akarnék válaszolni, csak annyit mondanék: a számok ezt mutatják. A történelem során statisztikailag is sokkal sikeresebbnek bizonyultak az erőszakmentes forradalmak;

Az emberi természetet ilyen; óhatatlanul a megtámadott fél lesz a szimpatikus, hiába szolgált rá adott esetben az erőszakos cselekményre. Gondoljunk csak a jelenleg is zajló orosz-ukrán konfliktusra! Az agresszorral szemben nem a globalista elit áll, hanem egy Putyin birodalmához mérten kis ország – ebben a vonatkozásban pedig érthető, hogy sokaknak a sárga-kék sarokban küzdő fél lesz – a tetteitől függetlenül is – védendő. Az erőszakmentesség tehát a sikeres metapolitika egyik kulcsa.

Hogyan írnád le a metapolitizálás ideális alanyát? Mire figyel, miként gondolkodik az, aki ilyen módon kíván hatni? Inkább elméletíró ez a bizonyos alany? Vagy inkább aktivista?

Létezik tökéletes katona? Ha így lenne, akkor egy személyben maga lenne a légierő, a tengeri flotta és az egész szárazföldi hadsereg, de még az utolsó lőszer- vagy alkatrészgyár is. Itt mindenkire szükség van, aki kivenné a részét a folyamatos harcból; az a legjobb, ha megtalálja a maga helyét az eszmetörténész éppúgy, mint a politikus, a civil szféra szereplője, az előadóművész, vagy a pap.

A metapolitizálás széles frontján minden „fegyvernem” megtalálható. Mindre igaz – ránk, jobboldali aktivistákra pedig  hatványozottan –, hogy a legfontosabb a helyünk megtalálása, valamint a kitartás, ugyanis

Ezen hatásgyakorlás legelemibb szintje maga a család, vagyis az a mód, ahogyan a gyermeket neveljük; majd a kisebb közösségeink, végül a városunk, a nemzetünk, a kultúránk.  Egyik „rétegben” sem engedhetjük meg magunknak a lazsálást, folyamatosan tanulnunk kell és emlékeztetnünk magunkat a felelősségre, amit azzal vállalunk, hogy „aktivizáljuk” magunkat.

Említetted, hogy a metapolitika/metapolitizálás egyik legfontosabb regisztere a popkultúra. Mondanál még erről pár szót?

Az emberek java nem politizál, illetve nem is akar; ha másként lenne, akkor a mobilizációs csúcsponton, azaz a választások napján a szavazóképes állampolgárok száz százaléka jelen lenne az urnáknál. Ennek ellenére manapság már a 60%-os részvételi arány is magasnak számít. Elképesztő, nem?

Jó pár olvasó megnyitja majd ezt az oldalt, és az ellenség sikeres médiatermékeit is százezrek fogyasztják, de ez még messze nem azt jelenti, hogy egyébként 7-8 millió embert érdekel a napi politika. Ők – hogy Lázár Jánost idézzem – a napot nyerik meg, mindennapi gondjaik vannak, emellett szeretnék magukat jól érezni, zenét hallgatva, vagy épp a Netflix előtt pihenve. Ha tehát valaki meg akarja szerezni a hatalmat, akkor beszéljen a politikáról maximum egymillió embernek? Akiknek amúgy is megvan már az oldalválasztása, a pártja, a színe?

mert akkor bezsebelheti a szavazásokon a voksokat, a négy év alatt pedig olyan törvényt visz át, amilyet csak akar. Ezért találó a „tudatipar” mint elnevezés. Erre a frontra a jobboldal évtizedeken át egyáltalán nem is koncentrált; most kezd ocsúdni, hogy az ellenség már a „hálószobánkban” van. Nem akarom senki kedvét szegni, sőt, ellenkezőleg, inkább bátorítóan mondom, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba: a Netflix, a Facebook, a Google egyelőre nem az értékek oldalán áll – tehát a munka dandárja még hátra van.

(A nyitóképet Bódi Ábel bocsátotta rendelkezésünkre)