„Itt mindenkire szükség van, aki kivenné a részét a folyamatos harcból!” – Bódi Ábel a Mandinernek

2022. június 3. 12:00
„Aki igazán uralkodni akar, az a kultúrát és ezzel az emberek gondolkodását formálja át” – állítja az aktivista, akit az M5-ön futó Kommentár Klub új adásához (illetve a Kommentár folyóirat legfrissebb számához) kapcsolódóan a metapolitikában rejlő lehetőségekről kérdeztünk.

Hogyan határozod meg a metapolitika fogalmát? És miért mondható, hogy „a metapolitika minden elképzelhető politika alapja”?

A politikai tér csupán felhasználója a kulturális térnek, hiszen ez egy majdhogynem egyirányú út. A kultúrából politika lesz, ez axióma; viszont

a kultúrát befolyásolni – még ha ezt csak „terelésnek” hívjuk is – lehetséges. Ennek eszköze a metapolitizálás.

Ugyanakkor erre a befolyásolásra hatalomgyakorló entitás – párt, politikai elit – nem képes, mivel az éppoly szervesen alakul, mint a kultúra fejlődése. Hogy egy példával szemléltessem: ha a nép alapvetően elítéli a genderlobbit, mert kulturálisan keresztény gyökerű, akkor a politika nem tudja letolni a torkán anélkül, hogy előtte úgynevezett „civil szervezetek” már ne ásták volna alá kulturális szempontból épp azon értékeket, amelyek miatt ott vannak ezek a gátak a nemzet gondolkodásában. Ehhez először is érzékenyítő szervezetek és kulturális munkások kellenek – mesekönyvírók, zenészek, filmrendezők és forgatókönyvírók –, akik szépen módszeresen kimossák a talajt az adott értékek alól. De ez működik fordítva is! Ha a nyugati jobboldali civil szervezetek hatékonyan rávilágítanak a bevándorlás okozta problémákra, és ezáltal képesek a közgondolkodást megváltoztatni, akkor a politika kénytelen lesz reagálni. Ezért mindennek alapja a metapolitika.

A metapolitika döntően olyan értelemben létezik, mint a természeti környezet, tehát valami nagyrészt eleve adottként, vagy inkább egy tudatos munka eredményeként jön létre? Milyen mértékben lehet „csinálni” a metapolitikát?

Egy kicsit megfordítanám. A kultúra az, ami adottként létezik és organikusan alakul, az erre való hatásgyakorlás módja a metapolitizálás, ami a tömegkultúra termékeivel rendkívül erőteljesen végezhető.

Az állam nem is tudja ezt feltétlenül végbevinni, csak katalizálni képes egyes folyamatait.

Czopf Áron a Kommentárban megjelent cikkében azt írja, hiába ismerték fel a német teoretikusok a metapolitika és a kultúra politikát megelőző, annak alapot adó létezését, az etatizmusuk ezt sajnos megfojtotta. Áron szerint a germán iskola „a közvetett és a közvetlen hatalmat integráló állami szuverenitás bűvkörében él”. Ezzel szemben ott a francia és az olasz módi: előbbi a társadalom minden részét integrálja a metapolitizálásba, azaz rájöttek, hogy a nép az igazi hatalomgyakorló. De igazán az olaszok voltak azok, Antonio Gramscival az élen, akik a behatás egyik leghatékonyabb módját is kidolgozták: a kulturális hegemóniát. Utóbbit adaptálja éppen a globalista elit a szemünk láttára a popkultúra révén.

A Kommentárban megjelent esszédben azt írod, hogy a sikeres metapolitika egyik kulcsa az erőszakmentesség. Miért?

Ha röviden akarnék válaszolni, csak annyit mondanék: a számok ezt mutatják. A történelem során statisztikailag is sokkal sikeresebbnek bizonyultak az erőszakmentes forradalmak;

ha valaki fegyvert ragad, nagyjából 26% esélye van a győzelemre, míg ha békés úton kívánja elérni a célt, akkor 53%!

Az emberi természetet ilyen; óhatatlanul a megtámadott fél lesz a szimpatikus, hiába szolgált rá adott esetben az erőszakos cselekményre. Gondoljunk csak a jelenleg is zajló orosz-ukrán konfliktusra! Az agresszorral szemben nem a globalista elit áll, hanem egy Putyin birodalmához mérten kis ország – ebben a vonatkozásban pedig érthető, hogy sokaknak a sárga-kék sarokban küzdő fél lesz – a tetteitől függetlenül is – védendő. Az erőszakmentesség tehát a sikeres metapolitika egyik kulcsa.

Hogyan írnád le a metapolitizálás ideális alanyát? Mire figyel, miként gondolkodik az, aki ilyen módon kíván hatni? Inkább elméletíró ez a bizonyos alany? Vagy inkább aktivista?

Létezik tökéletes katona? Ha így lenne, akkor egy személyben maga lenne a légierő, a tengeri flotta és az egész szárazföldi hadsereg, de még az utolsó lőszer- vagy alkatrészgyár is. Itt mindenkire szükség van, aki kivenné a részét a folyamatos harcból; az a legjobb, ha megtalálja a maga helyét az eszmetörténész éppúgy, mint a politikus, a civil szféra szereplője, az előadóművész, vagy a pap.

A metapolitizálás széles frontján minden „fegyvernem” megtalálható. Mindre igaz – ránk, jobboldali aktivistákra pedig  hatványozottan –, hogy a legfontosabb a helyünk megtalálása, valamint a kitartás, ugyanis

a metapolitikai és kulturális harc nem egy csata, hanem egy folyamatos várta, készenlét, illetve a közgondolkodás normális mederben tartása.

Ezen hatásgyakorlás legelemibb szintje maga a család, vagyis az a mód, ahogyan a gyermeket neveljük; majd a kisebb közösségeink, végül a városunk, a nemzetünk, a kultúránk.  Egyik „rétegben” sem engedhetjük meg magunknak a lazsálást, folyamatosan tanulnunk kell és emlékeztetnünk magunkat a felelősségre, amit azzal vállalunk, hogy „aktivizáljuk” magunkat.

Említetted, hogy a metapolitika/metapolitizálás egyik legfontosabb regisztere a popkultúra. Mondanál még erről pár szót?

Az emberek java nem politizál, illetve nem is akar; ha másként lenne, akkor a mobilizációs csúcsponton, azaz a választások napján a szavazóképes állampolgárok száz százaléka jelen lenne az urnáknál. Ennek ellenére manapság már a 60%-os részvételi arány is magasnak számít. Elképesztő, nem?

Micsoda buborékban élünk akkor, amikor azt hisszük, hogy az embereket napi szinten érdekli a politika!

Jó pár olvasó megnyitja majd ezt az oldalt, és az ellenség sikeres médiatermékeit is százezrek fogyasztják, de ez még messze nem azt jelenti, hogy egyébként 7-8 millió embert érdekel a napi politika. Ők – hogy Lázár Jánost idézzem – a napot nyerik meg, mindennapi gondjaik vannak, emellett szeretnék magukat jól érezni, zenét hallgatva, vagy épp a Netflix előtt pihenve. Ha tehát valaki meg akarja szerezni a hatalmat, akkor beszéljen a politikáról maximum egymillió embernek? Akiknek amúgy is megvan már az oldalválasztása, a pártja, a színe?

Aki igazán uralkodni akar, az a kultúrát és ezzel az emberek gondolkodását formálja át,

mert akkor bezsebelheti a szavazásokon a voksokat, a négy év alatt pedig olyan törvényt visz át, amilyet csak akar. Ezért találó a „tudatipar” mint elnevezés. Erre a frontra a jobboldal évtizedeken át egyáltalán nem is koncentrált; most kezd ocsúdni, hogy az ellenség már a „hálószobánkban” van. Nem akarom senki kedvét szegni, sőt, ellenkezőleg, inkább bátorítóan mondom, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba: a Netflix, a Facebook, a Google egyelőre nem az értékek oldalán áll – tehát a munka dandárja még hátra van.

(A nyitóképet Bódi Ábel bocsátotta rendelkezésünkre)

Összesen 21 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés