Én egy konzervatív, keresztény ember vagyok – Koncz Gábor a Mandinernek

Az mondják, az idős embereknél kitisztulnak a már régen elfeledett gyerekkori emlékek. Önnél is így van?

Nálam is. Pont a minap gondolkoztam rajta, hogy az emberek csak az utolsó 64 évemet ismerik, a filmszerepeket, színházi előadásokat, pedig

Mit kapott?

Mindent. Ételt, levegőt, gondolatot, tartást és mindezt az apámtól és az anyámtól. Felnőttként tudtam meg: már a születésem is problémás volt.

Elmeséli?

Persze. Valamikor vagy 40 éve csináltam egy önálló estet Mezőkövesden. Odatotyogott egy kis öregember s azt mondta, fiam, én vettelek ki az anyádból.

Meglepődött?

Meg, főleg, hogy részletesen elmesélt mindent. Amikor anyám vajúdni kezdett, apám felpattant a lovaskocsijára fehér ingben, elvágtatott hozzá a tizenkét kilométerre fekvő Mezőkövesdre – Mezőkeresztesen nem volt orvos –, és azt mondta, doktor úr, a feleségem vajúdik, jön a gyerek. Négy kiló hatvan dekával születtem. Anyám egy hétig vajúdott velem. Az orvos hozta a táskáját, amelyben szike, kalapács, foghúzó volt. Apám az udvaron szívta a cigarettát idegesen és várta, hogy felsírjak. Aztán egy napon

Anyám azt mondta, az ő élete nem számít, mentsük a gyereket. Apám is egyetértett vele. Valahogy megszülettem.  

Hogyhogy nem került szóba otthon a születése?

A parasztember nagyon szemérmes. Amikor ezt a történetet meghallottam, hazamentem édesanyámhoz, mondom, beszéltem az orvossal. Anyám azt válaszolta, ugyan fiam, nem is volt orvos és kisietett a konyhába.

Szegénységben élt gyerekként?

A vályogházban, ahol laktunk, nem volt fürdőszoba és villany. Két füzet, egy könyv meg a kincset érő tolltartó apám nadrágszíjával volt átkötve.

Kiválóan beszélt például latinul, amit irigyeltem tőle. Ugyanabba a gimnáziumba jártam, ahova ő.

Sok olyan gyerekkori emléke van, amely mostanában talált önre?

Egyre több. Ha leesett az eső, anyám kiküldött a rétre gombászni. Utána horgásztam a Kácsi patakban. Egyszer csak megállt felettem két cigánygyerek, akikkel együtt jártam iskolába. Megsajnáltak, az mondták: „gyere velünk éjjel a a négyes halastóra, megtanítunk kézzel halat fogni. Hozz egy zsákot”. A hal szereti, ha a nád között megsimogatják. Bementek a nád közé, és egy hirtelen mozdulattal a fejét és a farkát összeszorították. Az első nap nem fogtam semmit, a második napon viszont két pontyot is fogtam kézzel. Nagy boldogságot éreztem. Évekkel később a Keleti főcsatornán horgásztam nagy emberek társaságában. Senki nem fogott semmit.

Nevettek, de aztán mikor három halat hoztam ki, nagy lett a megbecsülésem.

A földből élt a család, de valahol azt nyilatkozta, már ötévesen tudott lovagolni.

Mindig négy lovunk volt, kulákok voltunk. Annyira kímélte őket az apám, hogy a határban mindig lépésben mentünk, a faluban pedig vágtatva, mert büszke volt a lovaira. Nagyapám maga rakta meg a szénásszekeret. A szénának az a tulajdonsága, hogy csúszik, nem úgy, mint a lucerna. Ráesett a kocsirúdra, eltörte a gerince. Estig a táncoló lovak meg sem mozdultak, akkor találtunk rá. Még két napig élt. Mindenkit behívott és megbízott valamivel, mint a keresztapa. Rám bízta a családot. Eltemettük. Apám azt mondta: „úgy intézd már fiam, hogy három hét múlva gyere megint haza, mert temetjük nagyanyádat”. „Hogyan, hisz' itt áll egészségesen?” Apám egy gyönyörű mondatot mondott: „elviszi a bánat…” Három hét múlva jött is a távirat, hogy meghalt a nagymamám is.  

A Rákosi-rendszert hogyan élte meg a család, hiszen akkoriban, akinek földje volt, elvitte a TSZ?

Nagyapám nem is lépett be. Ha ő belépett volna, ment volna vele a falu. Nem értettem, hogy a nagyapám miért gyűlöli a rendszert. Egy nap épp otthon voltam, amikor jött egy géppisztolyos ember meg két cselédforma, bementek a hófehérre meszelt istállóba. Kivezették a három lovat. Ott állt apám, nagyapám, Jakab sógor meg Pista bátyám.

Én megfogtam a kezüket, mert tudtam, hogy csak mi veszthetünk. Elvitték a lovakat. Már lement a nap, ők ott álltak mozdulatlanul és néztek abba az irányba, ahol eltűntek a lovak. Akkor értettem meg végképp, hogy a parasztnak nem a föld, a ló az istene.

Igaz, hogy a filmekben is a saját lovait lovagolta?

Minden filmben a saját lovaimat használtam. Egyébként nem sok hiányzott, hogy még gyerekként a lovakkal együtt a Tiszában végezzem.

Mi történt?

Nyolcévesen a Tiszánál hét holdat arattunk bérben. Apám szólt, fiam, csutakold le a lovakat. Gondoltam, itt folyik a Tisza, felugortam az egyikre úgy szőrén, a másik kettőt meg összekötöttem és vezettem. Tiszakeszin volt mindez. Gondoltam, beleállunk hasig a vízbe és lecsutakolom őket.

Úszni nem tudtam, hiszen otthon a Kácsi patak akkor ért derékig, ha megáradt, valahogy talán ki tudtam volna kapálózni, de ha a lovak nélkül megyek haza, apám úgy is agyonver. Amíg nem volt meg Kisköre, tele volt a Tisza ilyen örvényekkel. És ahogy tanítják, nem kell az örvénnyel ellenkezni, az kidobja az embert magából három fordulat után. Így jártunk mi is. Ezt egy Klauzál téri gyerek nem tudhatja. És azt sem, milyen úgy felnőni, hogy nincs fürdőszoba meg áram. Ezzel kapcsolatban is van egy emlékem, amely mostanában jár át.

Hallgatom.

Mikor már lett pénzem, mert filmeztem, csináltattam anyáméknak fürdőszobát és bevezettettem a villanyt is a vályogházba. Vittem húsz darab százas égőt, én fizetem az áramot, „mindenben ez égjen, édesanyám, eleget vakoskodott a petróleum lámpa mellett”. Később éjszaka mentem haza, kopogtam, mondom: „én vagyok, édesanyám”. Anyám szólt: „mindjárt fiam, mindjárt”. Belestem a függöny résénél. Láttam, hogy a hokedlin tornászva csavarja ki a tizenötös égőket és teszi be a százasokat. Így akart spórolni nekem szegénykém. „Jaj, fiam, miért nem maradtál itthon Keresztesen?” – kérdezte anyám, mert idegesnek látott. Mondom, „mi lettem volna én itthon, édesanyám?” „Ahogy én téged ismerlek, te lehetnél az állomásfőnök”, válaszolta. Később a szomszéd telefonált, hogy anyám kiment a kertbe, megfogta a barackfát – ahová apám mindig a négyszögletű tükrét akasztotta, amikor olyan simára borotválta az arcát, mint a csecsemő feneke. Anyám estig nem tudott elmozdulni. A szomszédok vitték be. Hazarohantam, és anyám azt mondta,

Mondom: „miért nem szólt nekem, édesanyám?” „Fiam, neked annyi bajod van” – válaszolta. Felhoztam, megoperáltattam, még öt évig élt.  

Amikor 18 évesen jelentkezett a színművészeti főiskolára, egyből felvették?  

A parasztgyerekekben egészséges önbizalom van: ha tud valamit, akkor abban hisz. A főiskolán Várkonyi Zoltán és Básti Lajos felvételiztetett. Háromezerötszázan jelentkeztünk a tizenkét helyre. Én pedig biztos voltam benne, hogy felvesznek. Elmondtam A walesi bárdokat, ahogy én azt Keresztesen elképzeltem, aztán felolvastak a három felvett között, és átmentem a Vas utcába, az igazgatóságra. Félretoltam a titkárnőt és benyitottam Olthy Magda igazgatónő irodájába. Rám nézett, feltolta a szemüvegét és azt kérdezte: „ez ki?” Mondom: „most felvételiztem. Hol lakjam? Ruhát akarok venni, dolgozni akarok.” Nézett vagy két percig, majd azt mondta, szóljanak a gondnoknak, adjanak a fiúnak egy szobát, úgyis mennek haza a többiek. Négy évig laktam a hatodik emelet kettőben. Vettem egy újságot. Olyan állást kerestem, ahol a legtöbbet adták. Így lettem Csepelen öntödei segédmunkás 1600 forintért. Sok pénz volt.

de lett pénzem, lett ruhám, lett életem.

Amit aztán Mezőkeresztesről hozott a filmekben is visszaköszönt, számtalan paraszti sorban született hőst formázott meg filmen és  színpadon.

A főiskolán olyan tanáraim voltak, mint Nádasdy, Várkonyi, Ádám Ottó és Fábri. Nem nézték, ki vagyok, szerettek. Persze meglehet, kellettem is nekik, szükség volt rám, hiszen

Én a színészi pályámon is mindig arra törekedtem, hogy még véletlenül se legyek más: dumában, tartásban, bátorságban is maradtam az a mezőkeresztesi gyerek, aki tizennyolc évesen feljött Pestre. Ezért is vagyok büszke arra, hogy Mezőkeresztesen szobrot készítettek rólam. Nekem ugyanis nagyon fontos, hogy nyomot hagyjak magam után. A filmjeimet ötven év múlva is nézni fogják, de a szobor is fontos. Sütő Andris darabjában játszottam egy szobrászt, aki azt mondta, a szobrok évszázadok múlva is élnek és beszélnek. Gondoltam, ha egy paraszt megy biciklivel és látja, hogy itt egy szobor, odamegy és megnézi. És azt mondja, talán nem is volt rossz színész.  

Megválogatta, hogy milyen szerepeket fogadott el.

Mert egy szint alá nem megyünk. A legfontosabb, hogy színészként hiteled legyen. Nem kedvelem például azokat a kollégákat, akik csak azért, hogy benne legyenek valamelyik bulvárlapban, kitalálnak valamit, hogy milyen bikinit vagy bugyit vegyenek fel, hogy írjanak róluk minden héten. Ugyanúgy férfit is tudnék felsorolni vagy hármat. De őket a III. Richárdban vagy a Machbetben szeretném látni. De nem fogom látni soha…

Pedig sok okos ember van az országban, néha-néha bejutnak a kereskedelmi televízióba két percre. Ha megkérdezik őket, Mancika éppen keveri a rántást fakanállal, megáll, hallgatja, ki ez az okos ember, aki ilyen jókat mond. De őket többé nem látja, mert ha okos, nem engedik oda az ostobák. Én úgy kategorizálom az embereket, hogy petárdázol vagy nem petárdázol. Nézed a valóságshowt vagy nem nézed. Aki petárdázik, az nézi a valóságshowt.

Milyen műsorokat szeretne?

Azt szeretném, ha a legendákról szólnának, Dózsáról, Rákócziról, Mátyás királyról, Szent-Györgyi Albertről. Hiányoznak a legendák. Ezért is fontos számomra, hogy az Új Színházban fontos a nemzeti öntudat és a nemzeti érzés.

Büszke vagyok a szülővárosomra, amelynek három temploma van, a legnagyobb pedig a katolikus templom, ahol Isten rám teszi a bal kezét és vigyáz rám, őriz engem. Bár tartozik is nekem, mert tíz évig ministráltam neki és fújtattam az orgonát. Tartozik nekem azzal a válasszal is, hogy miért bünteti a jót és miért jutalmazza a gonoszt? Szeretném, ha megválaszolná – valaki…

Politizálni szokott?

Kimondom, amit gondolok. Nem azt mondom, hogy nem fér el ezen a színes palettán a liberális színház, de semmi esetre sem a középpontban. Ők azt mondják, hogy internacionalisták, otthon vannak mindenütt a világban,

Viszont itt én vagyok a gazda. Azt szeretném, hogy amikor el kell mennem, az Orbán Viktor miniszterelnök regnálása alatt történjen. Ő a század legnagyobb politikusa. Van tartása, család- és sportszerető, de ami nálam a legfontosabb: nem emeli fel a kezét, nem adja meg magát. Szeretem a bátor embereket.

És a színművészeti egyetemmel kapcsolatban mi a véleménye?

Minket a legnagyobbak, óriások tanítottak. Most meg olyan tanítanak, akik nem is jártak színművészetire. Őket ki tanítja?

Örülök, hogy Vidnyánszky végre átvette az oktatást. Rátóti Zoli is a helyén van.    

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A legtöbben talán A dunai hajósból ismerik Koncz Gábort. Ezzel a filmmel kapcsolatban is van valamilyen különleges emléke?

A film végén van egy verekedés Bujtorral, amit a Duna-deltában kellett volna felvennünk. De nem tudtunk forgatni, mert megjelentek a keletnémet nudisták, érdekelte is őket, hogy mi forgatnánk. Fábri ideges lett, napokon keresztül csak vártunk. Azt találtam ki, hogy komoly fájdalmaim vannak, vissza kell mennem Pestre kivizsgálásra, de a jelenetet még felvenném. Mi lenne, ha hajnalban csinálnánk, amikor nincsenek nudisták. Fáklyákból tüzet is rakhatnánk és ott küzdenék meg az égő fahasábokkal Bujtor Pistával, aki ellenfelem volt a filmben. Fábri örült, remek jelenet lett.

A filmben ugyebár ön Borus Demeter, akit Dragos Károly próbált fülön csípni. Úgy tudom, az életben kiváló viszonyt ápolt a Dragost alakító Agárdy Gáborral.

Én mentettem meg az életét a forgatáson.

Mi történt?

A Vaskapunál forgattunk, ahol néhol negyven méter mély a Duna és életveszélyes. Szegény Gabi pedig belecsúszott az örvénybe. Ott volt a kétszáz fős stáb a Kossuth hajón és mindenki csak nézte. Én viszont csizmában, ingben, szakállal, utána ugrottam. Kapálózott, és húzott le engem is, végül a tarkójánál leütöttem, és a hajánál fogva kihúztam. Mikor magához tért, azt mondta, ezért kapsz tőlem egy gyönyörű ikont. Tudni kell, Gabi nagy ikonfestő volt, komoly pénzért adta el a munkáit külföldön. Jó néhány év telt el, amikor a gödi házamtól kilovagoltam és megálltam Agárdyék nyaralójánál Fóton, meginni egy kávét. Gabi ekkor röviden: „nem viszed el az ikont?” Elmentem érte később autóval. Aztán Az ember tragédiájában együtt játszottunk, én voltam Lucifer, ő volt Michelangelo. Nem értettem, miért olyan barátságtalan és megkérdeztem, „mi bajod van velem? Ha hibás vagyok, bocsánatot kérek”. Gabi megint csak röviden: „eladtad az ikont”.  

Persze nem így volt.

Azt mondtam neki, „az előadás után beteszlek a kocsiba, kapsz nálam vacsorát, még fél liter bort”. Amint belépett a szobába, meglátta az ágyam felett az ikont, fő helyen. „Ki mondta, hogy eladtam”, kérdeztem tőle. Azt válaszolta, nem mondom meg, mert megölnék”. Nem mondta meg, elvitte a sírba.

Fiatal színészként ki volt a példaképe?

Páger Antal. Még főiskolás voltam, amikor egy színdarabban szerepelhettem vele. A színdarab szerint imádtam mint tanáromat, aztán jött a háború és kiderült, hogy német kém volt. Nekem kellett elfogni géppisztollyal és olyanokat mondani, hogy „takarodjon, szégyellje magát”.

Félrehívott és azt mondta: „fiam, elképzelhető, hogy tehetséges gyerek vagy, valószínű, de tessék ezt a szerepet holnap úgy elmondani, mintha én most szerződtem volna ide a faluszínháztól, te pedig a színház sztárja vagy, több filmben láttalak. Ez egy tapsos kimenetel lesz.” Az előadáson aztán az a Páger, aki sosem szeretett hátat fordítani a közönségnek, értem hátat fordított, sőt, a szemével bíztatott, miközben belekezdtem a szövegembe. Olyan tapsot kaptam, ez volt addigi életem legboldogabb pillanata. S mindezt Páger miatt. Sokat játszottam vele az életem során, akkor is ott voltam, amikor meghalt.

A színpadon lett rosszul?

Igen. Az Éjjeli menedékhelyben Lukát játszotta, én meg Vaszka Pepelt. Azt kérdeztem tőle a szerepem szerint: „Öreg, van Isten?” Nagy szünetet tartott, mintha az egész élete lepergett volna, azt hittem szövegbizonytalanság, de egyszer csak megszólalt: „ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs”. Majd rosszul lett. Mentő, kórház és fél óra múlva halott volt. Mellette Darvas Ivánt is nagyon szerettem. A Beckett avagy Isten becsülete című darabban én játszottam Henriket, a királyt. Riportot akartak készíteni Darvassal a rádióban, és azt mondta, „ne velem csináljátok, hanem van egy taknyos gyerek, most végzett a főiskolán, olyan oroszlánmozgású, zseniális a szerepben. Őt nézzétek meg.” Ez voltam én.

Szokott gondolni a halálra?

A korom miatt egyre többet. Sosem értettem például, hogy a temetésnél miért olyan képet tesznek ki az emberről a ravatalnál, ahol öreg, meggyötört. Miért nem olyat, ahol erős, fiatal és toppon volt. Én már kiválasztottam ezt a bizonyos képet. Egy kisoroszlán van a kezemben és nem vagyok több negyvenévesnél. Néha álmodok a temetésemről. Egyszer azt, hogy sokan lesznek ott, hiszen szerettek. Aztán azt, hogy csak három sírásó lesz, azt is én fizetem. Sajnos már rájöttem: amikorra az ember tudja a megoldást, a választ az életére, már nincs ideje megélni.

Interjúfotók: Ficsor Márton