Trianon 100 – A történelem nem ért véget

2020. június 4. 7:47

Panyi Miklós
Mandiner hetilap
Trianon századik évfordulóján tehát nem a köldöknézegetés a helyes testtartás. Mert erős, sikeres, megújulni képes nemzet vagyunk.

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi ügyekért felelős igazgatóhelyettese, az írás először a Mandiner hetilapban jelent meg

 

Száz éve született a diktátum, amely azóta kíséri a magyarság minden gondolatát, izgágaságát, tévedését. Trianon a mindennapjaink része, nemzeti trauma, gyász és emlékezet, vágyakozás, felelősség, tudat- és létállapot. Feldolgozásában nem segít, hogy Trianont és mindent, ami utána történt, sokszor egyszerűsített értelmezési keretben szemléljük. Mintha a történelem véget ért volna.

Amikor nagy sóhajok, önmarcangolás és a felelősök keresése közben visszatekintünk a magyarság számára valóban tragikus 20. századra, rendre elfelejtjük: történelmünk során már számos kiütéssel felérő csapást mértek ránk, de mindig felálltunk, és újraépítettük hazánkat. Miért lenne ez ma másként? A túlélés és az országépítés művészete a génjeinkben van.

Amíg a nagy sztyeppe vándorló népei közül több száz tűnt el a történelem süllyesztőjében, addig a nyelvében és kultúrájában a latin, a szláv és a germán népességtől különálló magyarság nemcsak hazát alapított, és felvette a kereszténységet Európa szívében, hanem századokon át sikerrel védte ki a magyar állam felszámolására és betagolására irányuló folyamatos nyugati, birodalmi törekvéseket. A nyugati nyomás, a keleti pogány népek pusztító hadjáratai és a sokszor véres belháborúk ellenére – a konokság is a magyar virtus része – a Magyar Királyság a 14. századra a kontinens egyik legerősebb független államává vált. Négytrianonnyi évszázad sikere volt ez. Melyik korábban nomád, pusztai nép tudott felmutatni hasonló teljesítményt?

Ugyanúgy leírtak minket ötszáz évvel a honfoglalás után a világ leghatalmasabb birodalmával, a bevehetetlen Konstantinápoly legyőzőjével szemben is. A Magyar Királyság mégis háromtrianonnyi évszázadon keresztül küzdött az Oszmán Birodalom ellen, előbb a Balkánon, majd a déli végein, végül a Kárpát-medence szívében. S bár Budát másfél trianonnyi századon át a török bitorolta, a Balaton pedig két birodalom határaként szolgált, rajtunk nem tudtak átgázolni. A történelem nem ért véget sem Mohácsnál, sem Budánál.

S vajon milyen jövőt jósoltak az európai stratégák az 1650–70-es években a két birodalom felvonulási területén már gyakorlatilag négyfelé szakadt, széttagolt, elgyengült, felekezetileg és politikailag is megosztott magyarságnak? Mégis, alig kétszáz évvel a pusztító 17. század, több elbukott felkelés és szabadságharc után a magyarok egy nagy európai birodalom társnemzeteként készülhettek a millenniumra. Nemcsak túléltük, hanem meghaladtuk Mohácsot. Több mint tíz generáció, magyar hősök és ország­építők százezreinek munkája, hite, akaratereje volt benne.

„A történelem zakatol, de mi maradunk. Mi, magyarok, maradunk!”

Aztán berobogott a 20. század. A győztesek számunkra Európa egyik legkisebb, természeti kincseitől megfosztott, védhetetlen határok közé szabott csonkországát hagyták siralomházként. Ahogy újrarajzolták Afrika és a Közel-Kelet határait, ugyanúgy erkölcsi és morális dilemmák nélkül, saját hatalmi érdekeiknek megfelelően erőszakolták meg Közép-Európa ezeréves határait, történelmét és nagy nemzetét, a magyart is. (Ezt nem fogjuk nekik elfelejteni soha.)

Ám ezután sem rogytunk össze: testünkkel fogtuk a golyókat a második nagy világ­égésben, megjártuk a náci lágereket, a szovjet gulágot, túléltük a kitelepítéseket, Benešék dekrétumait, Tito partizánjait, a lánctalpakon gördülő nemzetközi szolidaritás halálcsókját, Ceauseșcu falu- és néprombolását. S bár veszteségeink felmérhetetlenek, győztünk. Mert túléltük a ránk mért csapásokat és a külső erők által tákolt, szellemi-morális alapokat nélkülöző, zavaros identitású mesterséges állam­alakulatokat. Ma már nincs Csehszlovákia, Jugoszlávia, sem Szovjetunió. S megszégyenült, összeomlott a hazánkat sírba lökő, oly gőgös, büszke francia és brit birodalom is. 

A történelem számukra sem ért véget 1920-ban. A történelem igazságtételét azon országok sem kerülhetik el, ahol az állam kereteit folyamatosan züllesztő alkotmányos és politikai válságokat türelmetlen nemzetépítési programokkal igyekeznek palástolni. Ahol ez a komplexus gazdasági instabilitást és társadalmi bizalmatlanságot szül, s emiatt milliók lábukkal szavazva döntenek az egyre biztosabbá váló lassú elsorvadásról. Mi, magyarok viszont maradunk. Mert mi itthon vagyunk, és nem bitoroljuk, hanem őrizzük a Kárpát-­medencét, akkor is, ha a határok időnként mozognak.

Régi-új nemzeti program: kompromisszumok nélküli országépítés

Magyarország ma a korábbi nagy időszakokhoz hason­lóan, mint a reformkor vagy a 19. század utolsó évtizedei, újra a nemzeti megújulás izgő-mozgó korszakát éli: napról napra épül, gyarapodik. Tíz éve kezdődött a teljes politikai-­gazdasági-társadalmi élet megújítása, amely részeként egész Európának példát mutattunk a válságkezelés, a gazdaságszervezés, az adópolitika, a családtámogatás és a szociális rendszerek megújítása terén. A magyar ugyanis nemcsak konok és szívós, de leleményes is. (Ez is túlélésünk egyik záloga.)

A gazdaság szerkezete teljes átalakuláson esett át, meg­újult, teljesítménye az utóbbi öt évben húsz százalékkal nőtt, ezáltal Magyarország végre a valós, önerőből táplálkozó felzárkózás útjára lépett. A munkanélküliségi és foglalkoztatottsági mutatók újabb és újabb rekordokat döntenek, erősödnek a magyar cégek és a családok. Ma hazánk újra a régió gazdasági motorja, logisztikai központ és a térség politikai, gazdasági, szellemi, kulturális gravitációs pontja. Magyarország szavára ma újra figyelnek, egész Európában súlya van. Ezeket a folyamatokat a koronavírus-járvány okozta átmeneti visszaesés sem fordítja vissza.

Hazánk Nyugat-Európához képest ma a béke és a biztonság szigete, s talán ez is közrejátszik abban, hogy megindult honfitársaink visszavándorlása nyugatról. Ha tovább nő a születések és a házasságok száma, valós esély mutatkozik a demográfiai fordulatra.

Tíz éve, kilencven trianoni év után megtörténhetett a szétszabdalt magyarság közjogi újraegyesítése. Az egyre bővülő kormányzati kulturális és gazdasági programoknak köszönhetően folyamatosan javulnak a magyar–magyar kapcsolatok, erősödik a külhoni magyarság is, bár tény, rengeteg még a tennivaló.

Trianon századik évfordulóján tehát nem a köldöknézegetés a helyes testtartás. Mert erős, sikeres, megújulni képes nemzet vagyunk. Mert keresztény-nemzeti-kulturális örökségünk sokkal több Trianonnál. És mert felmérhetetlen veszteségekkel, minden esély ellenére, nagyhatalmakkal dacolva, de túléltünk minden ránk mért 20. századi csapást, Trianonnal együtt is.

Ne feledjük: a legjobb nemzeti recept, ami a trianoni trauma és veszteségeink enyhítésére adható, éppen zajlik. Nap mint nap. Ez nem más, mint a kompromisszumok nélküli országépítés. Haladjunk hát tovább ezen az úton a nagy magyar országépítők hitével és akaraterejével! Mert a történelem nem ért véget Augsburgnál, Muhinál, Mohácsnál, Világosnál, ahogy Trianonban és Párizsban sem. A történelem zakatol, de mi maradunk. Mi, magyarok, maradunk!

 

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés