„Életerőnk és hitünk próbája az, amit most átélünk” – Bagdy Emőke a Mandinernek

2020. április 27. 7:35
„Vagy képesek vagyunk rehumanizálni az életünket, visszavéve a megsebzett lét-dimenziót, vagy megsemmisítjük az életet. Az életerőnk, életbátorságunk és hitünk próbája az, amit most átélünk.” Bagdy Emőke pszichológust kérdeztük hitről, lélekről, karanténról, társadalmi problémákról és megtanulandó leckékről. Vallja: „A karantén elviselése is életfegyelem és megküzdőképesség függvénye”. Nagyinterjúnk!

Hogy van? Hogyan bírja a karanténban töltött napokat?

Köszönöm a kérdést, a válaszom nem formális: jól vagyok. Valóban, ebben a helyzetben is kialakult egy-két hét alatt egy rendszerem. Napi és heti program. Elővettem egy érintetlen naptárat, hiszen az eredeti tele volt június 15-ig temérdek vállalással. Minden elérvénytelenedett. Az új naptáram a karantén meghirdetésének napjával kezdődik. Hát ennyire megváltozott minden! Gyökeresen, mégis ki lehetett alakítani egy új rendszert.

Ha karantén, akkor sok mozgáskárpótlás és sok kapcsolatkárpótlás kell.

Új egyensúlyt kellett kialakítanom az életemben.

Milyen formában megy tovább a munka? Gondolom, nem unatkozik.

A terápiás munkám Skype-on folyik, a szupervíziók is. Előadások helyett írok, és minden megkeresésre válaszolok. Nagyon sok érkezik hozzám. Majdnem minden médiacsatornán van dolgom. Rádióüzenetek, videófelvételek, internetes kerekasztal-beszélgetésben való részvétel, saját üzenet küldése felvétellel, podcastkészítés, részvétel különféle TV- és rádióműsorokban, még felsorolni is hosszú volna. Ezeknek van értelme, mert az aktuális helyzetekre lehet reagálni, a pszichológiai ismereteket lehet közhasznúvá tenni. Ezért tettem közzé a YouTube-on, a Facebookon és Pszichoszomatikus Ambulanciánk honlapján a stresszkezelő lelki fitness gyakorlataimat. Hadd használják fel minél többen!

Mi ad erőt önnek ebben az időszakban? Hogyan töltődik fel?

Számomra pozitív kihívás, hogy új dolgokat tanulhatok az internetes világ útjain. Korábban mások készítettek film- vagy videófelvételt velem, és nem volt gondom a technikai dolgokkal. Most sok új technikába kell beletanulni, és ez próbára teszi a tanulékonyságomat és türelmemet. A feltöltődésben három fontos erőforrásom van: családom kissé túlóvó szeretete, gondoskodásuk és törődésük, azután a 45 éve élő, ősi baráti köröm rendszeres, heti egy estén át tartó online beszélgetései. A harmadik pedig új felfedezésem: a sok levél, amelyet visszacsatolásképpen kapok. Reflektálnak a tőlem hallottakra, kérdeznek, tanácsot kérnek a pszichofitness tréningre vonatkozóan, és így tovább. Benne vagyok a közösségi kommunikációs vérkeringésben. Azért el kell mondanom, hogy az élethez való viszonyomat alapvetően meghatározza, hogy hívő vagyok.

A hit cselekvő humán szolgálatot kíván.

Etikámat Kant szavai fogalmazzák meg legpontosabban. Amit tennem kell, lelkiismereti parancs. „Ha én nem teszem, ki tegye? Ha nem most teszem, mikor? S ha nem teszem, akkor ki vagyok én?” Számolatlanul adok, és megsokszorozva kapok viszonzást.

Mit gondol, miért kapta az emberiség ezt a helyzetet? Okkal kapta? Lecke?

A válaszom aligha fér egy interjú kereteibe, de megkísérlem felvázolni. Nézetem szerint hibás fejlődési útra tévedtünk.

Emberi lényünk ugyanis testi-lelki-kapcsolati és spirituális összetettségű. Egyik összetevő sem hanyagolható el,

és nem is törhet egyeduralomra. Amikor háromszáz éve a felvilágosodás során trónra emeltük az individuumot, annak autonómiáját, és az ész – a tudomány – vált reményeink mindenhatójává (gondoljunk csak Berzsenyi versére: „Az ész az Isten, mely minket vezet, az ő szavára minden meghajul”), akkor a ráció fényében a humán felelősségi oldal árnyékba került. Nem kapott a tudás mint hatalom érzelmi és etikai ellensúlyt. Pedig csak a felelősségétől áthatott tudomány képviseli igazi értékét: az emberi élet szolgálatát.

Meg kell tanulnunk valamit? Értékeket, dolgokat amiket elfelejtettünk?

Elkápráztatott minket a természettudomány, ami a természet feletti uralom és életmegváltás ígérete lett. A szekularizáció megindulásával Istent és a hozzá kötődő etikai parancsolatokat az életszabályozás csúcsáról letaszítottuk, helyére a pénz mint mammon került. Az embert ez a materiális dimenzió a megélhetési kényszer röghöz kötött foglyává tette, és megfosztotta magasabb értékvilágának etikai szabályozóitól. Minden megvehetővé és eladhatóvá vált, a dehumanizálódás és el-lélektelenedés a magasabb humán értékeket devalválta. A hit – mint közös emberi életben tartó képességünk – a vallással egyenlővé téve megtagadásra került, pedig a hit teszi lehetővé az élet tervezését, a reménységet, a jövő felé haladás akarását, az élet értelmének átélését. A hit maga nem vallás, a vallások épülnek a hitképességünkre. Ez a vertikális, spirituális dimenziónk, ami életben tart. Az ateista is hisz valamiben.

Hit nélkül belebetegszünk az értelmetlen robotba.

A jelen életünk elmaterializálódása, minden korábbi, magasabb érték posztmodern tagadása, etikai relativizmussá fajult. Mit lehet, és mit nem szabad? Bármit, következmények nélkül. Pénzszerzésért pusztítható a környezet, de kié a felelősség? Senki nem felel a kérdésre!

Mondhatni, várható volt, hogy jön valami ehhez hasonló krízis?

A környezetszennyezési válság, a természeti katasztrófák már előszelei voltak annak a planetáris krízisnek, amely a természet után most már az emberi természetet, az egészségünket, életünket is megtámadta. A következményekkel kell szembenéznünk! Elidegenedett világ vak erőivel állunk szemben. A munka robotemberévé degradálódtunk, és már az emberi kapcsolatokat is „megette” a pénz mammon.

Az emberi kapcsolatok is materiális mintára működnek, tárgyként bánunk egymással.

Felhasználók, elhasználók, eldobók vagyunk, nincs elköteleződés és felelősségvállalás egymásért. Nyolc óra munka helyett a kizsákmányoltság és örömtelenség hajszájában a drogok ígérnek segítséget. Nincs idő semmire, a szeretetkapcsolatokra sem. A család, mint az élet továbbvitelének fészke súlyosan megsérült, már „nem érdemes” gyereket szülni.

Hol tartunk most?

A hatalom és szeretet mint világerők egyensúlybomlása most ért el a kritikus pontra. Már nem csupán belebetegszünk az életünkbe, hanem elpusztítjuk azt. Úgy vélem, itt tartunk, és vagy képesek vagyunk rehumanizálni az életünket, visszavéve a megsebzett lét-dimenziót – azaz új etika, emberközpontúvá visszaformált, összetartozásra, összefogásra és kapcsolati értékekre épülő életvezetés, altruizmus, szolidaritás –, vagy megsemmisítjük az életet.

Az életerőnk, életbátorságunk és hitünk próbája az, amit most átélünk.

Reménykedem, hogy ráeszmélünk, mekkora felelősség hárul mindnyájunkra. 

Mi van azokkal, akik nehezebben viselik a karantént? Azokkal, akik kétségbeesnek, esetleg pánikolnak?

Aki most pánikol, annak messziről, gyermekkorából hozott az életfélelme. Csak felújul a mélybe fojtott régi, megoldatlan rettegés. Nem tanulta meg, hogyan küzdjön meg a félelemmel, nehézségekkel, konfliktusokkal. Nem tehet róla, a szocializáció során nem tudott felkészülni az életküzdelemre. A helyzet mindnyájunknak negatív stressz, de nézzünk szembe azzal, hogy a stresszkezelés nem tananyag sehol, a konfliktuskezelés sem, de még a kommunikációs „illemtant” sem tanították meg nekünk.

A karantén elviselése is életfegyelem és megküzdőképesség függvénye.

Szerencsére megmozdult az altruizmus bennünk: sok a segítő készenlét, szakemberek, laikus segítők, lelki elsősegélyhelyek, egyházi önkéntesek, szociális szolgálatok, pszichológiai pro bono krízis segítségek sora áll készen. Kiderült, hogy minden pozitív potenciálunk adott ahhoz, hogy érdemben változtassunk az életünkön. „Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.” Ezért biztatok minden szorongót, pánikolót: merjen segítséget kérni!

Mit tapasztal, a bezártság, a kontaktusoktól és az eddig megszokott ingerektől való megvonás milyen hatással van az emberekre? Mit lehet tenni, hogy oldjuk az emiatt esetlegesen kialakult feszültséget?

Számtalan  ingerkorlátozó vagy ingermegvonási kísérlet igazolja, hogy a bezártságra a mentális funkciók dezorganizálódásával válaszolunk, de csak akkor, ha egyedül vagyunk. Együtt viszont a zárt térben felgyülemlik a feszültség, negatív stresszállapot alakul ki. A teljes magány a legveszélyesebb: ha nincs szeretetkapcsolat, törődés, ha az ember már senkinek sem fontos. Ilyenkor keresse fel az egyén a régi kapcsolatait, vagy segítsen olyannak, aki még nála is nehezebb lelki helyzetben van. A családban viszont szoros életrend és közös döntéssel létrehozott napi-, heti tervezés betartása segít, hogy „ne essünk egymásnak”; sőt a humor, derű, mozgás, játék, kreatív lelemények és közös pozitív élmények keresése határozza meg a napjainkat.

Ne most rendezzük konfliktusainkat!

Egyezzünk meg, hogy eddig is elnapoltuk, még kibírja addig, amíg már majd vége a krízisnek.

Lélektani szempontból milyen fázisai lesznek még ennek az időszaknak? Lesz-e holtpont, vagy már túljutottunk rajta?

Ilyen világméretű krízis aligha volt, hiszen korábbi századokban – a pestis vagy a spanyolnátha idején – az információs lehetőségek nem tették lehetővé a világméretű összefogást. Tudjuk, hogy a tömegkrízisnek vannak szakaszai: így a pánik, a „szervezetlen” fázis, amit a tudatosító felismerés és fokozatos rendeződés, a „szervezett fázis” követ. A koronavírus azonban nehezen kiismerhető természetével igazi kihívás az orvostudománynak is, az elszenvedő lakosságnak is.

Nem tudjuk, hogy túljutottunk-e a kulmináción, amely után a lecsendesülés várható.

Ezért a stressztörvényeket követve egy a dolgunk: a legrosszabbra felkészülve a legjobb kimenetel reménységével igyekszünk túlélni a megpróbáltatásokat.  

Ön szerint a magyarok jól viselik ezt a rendkívüli helyzetet? Betartják a korlátozásokat? Szabálykövetők?

Örömmel és megnyugvással tapasztalom, hogy sokkal fegyelmezettebbek vagyunk, mint ez elképzelhető lett volna. Ami leginkább meghat, az a szívek kinyílása, a segítőkészség buzgása, az összefogás ereje, a helytállás képessége; hatalmas erőink az orvosi hivatás magaslatán, a diagnosztikai- és terápiás utak kreatív keresésében, a hála, köszönet kifejezésében.

Tudunk „emberek lenni, fenn, az ember magasán”. Így a jövő is ígéretesebb!

Mit gondol, ha vége lesz ennek az időszaknak, változni fog valami az emberek életében, hozzáállásában, világképében, lelkében?

Az bizonyosra vehető, hogy a világméretű szembesítés nyomán kényszerű változásoknak kell bekövetkeznie az élet minden területén. Nem tudjuk megjósolni a pénzéhes világgazdasági rendszer változásának mértékét, de az elembertelenedett világnak rehumanizálódnia kell ahhoz, hogy a „halálkultúrát” a valódi életértékek oxigénje reanimálja, akárcsak a koronavírusos beteget a lélegeztető készülék. Szeretném megőrizni optimizmusomat és élethitemet, ezért Radnóti Miklós soraival válaszolok: „Mert egyszer béke lesz, de tarts ki addig lélek, védekezz!”

 

***

 

A Mandiner elkezdte Karantén-interjúk sorozatát, amiben ismert személyiségeket kérdezünk a megváltozott életünkkel kapcsolatos gondolataikról, saját tapasztalataikról. 

Az eddigi interjúink (többek között Jelenits Istvánnal, Zacher Gáborral, Varga Liviusszal, Rókusfalvy Pállal, Kovács Ákossal, Borbás Marcsival, Győrfi Pállal, Lackfi Jánossal, Gerendai Károllyal és Lovasi Andrással) itt érhetők el.

Összesen 55 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés