Gondolatok Ungváry Krisztián „Hősök?  A budapesti csata német katonai elitje” című könyve kapcsán

2020. január 7. 10:37

Sebes Gábor
Vendégszerző
Ungváry Krisztián új kötetében a budapesti ostromgyűrűből 1945-ben kitörő, magas német katonai kitüntetésekkel elismert német katonáknak állít emléket. Ugyanakkor vívódik kutatása tárgyával.

Sebes Gábor írása


Ungváry Krisztián új kötetében a budapesti ostromgyűrűből 1945 kitörő, magas német katonai kitüntetésekkel elismert német katonáknak állít emléket. Ugyanakkor vívódik kutatása tárgyával, nem tud összefüggő magyarázatot adni arra, hogy 2019-ben miért és milyen tanulsággal szolgálhat az olvasó számára a kitüntetett, jobbára a Waffen-SS-ben harcoló tisztek példája.

A könyv címében kérdőjelet tesz a hősök után, magában a szövegben idézőjelbe teszi a hősöket: „Egy háborúban nem idealizálható hősök szoktak részt venni, hanem esendő emberek. … Könyvem fókuszában formálisan »hősök«, valójában azonban hús-vér emberek szerepelnek. Esendőségeik és erényeik csak együtt kezelhetők.” Mégis éveket szánt azon katonák haditettei és életrajza, valamint budapesti tevékenysége felkutatására és megörökítésére, akiket a náci rendszer bátorságukért vagy politikai okokból kitüntetésre érdemesnek tartott.

Az Index internetes portálon 2016 februárjában Kitörés alulnézetből címmel megjelent interjújában Ungváry mindenkit elítélt, aki rajta kívül megemlékezni merészel a kitörésben részt vevőkről:

„Hetven évvel a háború vége után tényleg ideje volna eljutni legalább annak belátásáig, hogy Hitler „Európa Erődje“ finoman szólva sem az európai értékrendet jelentette, helyette viszont tartalmazta mindazt, amit a történetírás Auschwitz, Mauthausen és Ravensbrück néven ismer, nem beszélve a Duna-parti nyilas vérengzésekről. Természetesen erről a kitörés során elpusztult katonák nem tehetnek, de ettől a probléma még adott. …. Az az emlékezetkultúra, amely ebből az eseményből hősies mítoszt kreál, valójában azok emlékét is arcul csapja, akikre emlékeztetni kíván.” „Oda jutottunk, hogy ma már nem csak neonáci szervezetek olvasata az, hogy  itt a »hősies helytállás« minősített esetéről van szó.”  

Ungváry ugyanakkor saját maga is szervez emlékfutást február 11-re időzítve. Annyira nem tudja leplezni a bátor katonák iránti elismerését, hogy botcsinálta időutazóként tanácsot ad a náci vezérkarnak: „Azok, akik az akció során nagyobb harccsoportot vezettek, mindenképp megérdemeltek volna egy látható elismerést azon kívül is, hogy a kitörés napjait beszámolták a »közelharcnapok« közé, és ezzel esetleg elnyerhették a Közelharcpánt aktuális fokozatát.”

Mi a különbség a „hősies mítosz kreálása” és a katonai elitnek nevezetteknek az események után 75 évvel emléket állító könyv között? Csak ő tudhatja. Mindenesetre fizetőképes keresletre csak azok részéről számíthat, akiket minden fórumon elítél és szélsőjobboldalinak bélyegez.

Fontos kérdés magának a kitörésnek a minősítése is: hősies kísérlet volt vagy értelmetlen vérontás? Ungvárytól erre is hiába várunk választ. A 24.hu portálon 2019 februárjában Hullarablás a köztévében címmel megjelent interjújában ezt mondta: „Akik a hadikórházakban maradtak vagy harc nélkül, elsősorban kötelékben vagy nagyobb csoportokban megadták magukat, összehasonlíthatatlanul nagyobb eséllyel élték túl a hadifogságot, mint azok, akik a fogságba esés előtt a több napos étlen-szomjan meneteléssel és sebesüléssel járó harcot választották.”

Ugyanakkor ezt is megállapítja: „A német katonák többségének meggyőződése volt, hogy a hadifogság a halált jelenti. Ebben nem teljesen tévedtek, mert a hadifoglyok lemészárlása a Vörös Hadsereg bevett gyakorlata volt.” (A kitörés alulnézetből)

A könyvben is ír ilyen atrocitásról: „A csoport (magukat megadó foglyok – S. G.) lemészárlása minden bizonnyal azzal függött össze, hogy a bekerítő csapatokat tűzzel fogadták”.

Érdekes a fő érve a kitörés megítéléséhez: „Az ügy abszurditása, hogy mindez nem az érintettek esküje értelmében, hanem annak ellenére történt. Hitler ugyanis mindenféle kitörést megtiltott”. Ha valami abszurd, akkor az, hogy felrója a kitörést elrendelőknek Hitler utasításának megszegését. Hitler ugyanis arra adott utasítást, hogy az utolsó emberig harcoljanak, nem arra, hogy kitörés helyett inkább adják meg magukat. Ami a megadás lehetséges következményeit illeti: az I. világháborúban az orosz fogságba esett németek 40%-a halt meg. A Vörös Hadsereg a II. világháborúban 3,2 – 3,6 millió német katonát vetett szovjet hadifogságba. 1,1 millió közülük meghalt. A könyvben szereplők közül sokan öt-tíz évnyi kényszermunka után jutottak haza.

Hát legyen, olvassunk akkor azok haditetteiről, akik a náci birodalom védelmére esküdtek fel, és értelmetlenül, Hitler utasítását megszegve kitörtek az ostromgyűrűből. Igen ám, de újabb morális dilemmába ütközünk: „Kevéssé köztudott viszont, hogy az itt megsemmisült német egységek egy része korábban tömeggyilkosságok sorozatát követte el”. Ungváry azzal mászik ki a slamasztikából, hogy az ezekben az egységekben szolgáló tisztek életrajzának ismertetésénél kötelességszerűen megjegyzi, hogy nincs adat arra, hogy az illető részt vett volna a vérengzésekben. Például: „Von Hehn 1941 nyarától az Einsatzgruppe 6. Einsatzkommmandójában tevékenykedett. Ez az egység tömeggyilkosságok sorozatát követte el (az év végéig 95 ezer személy megsemmisítését jelentették feletteseiknek, ennek mintegy harmada a Kijev melletti Babij Jarhoz köthető), arra azonban nincsen adat, hogy maga Hehn milyen módon vett részt a mészárlásokban.” Vagy: „A legóvatosabb állítás is az, hogy aki 1941-ben az SS-lovashadosztály tagja volt, az minimum hallhatta, láthatta és szagolhatta ezeknek a gyilkosságoknak a következményeit”.

Hiszen, mint azt a Historiográfiai és módszertani megjegyzésekben leírta, „..az ilyen művek ((a vezető személyiségek életrajza – S. G.) kapcsán komoly olvasói és politikai igény jelentkezik a bemutatottak glorifikálására, vagy éppen ellenkezőleg: szégyenpadra ültetésére, anélkül, hogy részletekbe menően tárgyalják felelősségük mértékét, illetve emberi vonásaikat”.

Valóban, ha nincs adat valakinek a személyes felelősségéről, akkor nem lehet elítélni. Hacsak… hacsak nem szerepel egy titkosszolgálat nyilvántartásában, mert akkor Ungváryt magával sodorja a más írásait is átható ítélkezési szenvedély. „A városban a Gestapo már korábban is százas nagyságrendet megközelítő és komoly társadalmi pozíciókkal rendelkező besúgóhálózattal rendelkezett, közéjük tartozott  Brunswik György, Horthy útimarsallja vagy éppen Hevesi Ferenc főrabbi” – írja. (Az interneten megjelent cikke szerint már 1941 szeptemberétől! (Qubit, 08.03.))

Velük – különösen a főrabbival – nem kell olyan méltányosnak lenni, mint a Waffen-SS tisztjeivel. Nem kell részleteiben vizsgálni, kit súgtak be, ha besúgtak, és miért. Ungváry folytatja azt a gyakorlatát, hogy neves vagy magas állású embereket megvádol a titkosszolgálattal való együttműködéssel akkor is, ha az együttműködés tartalmáról vagy okairól semmilyen adat nem maradt fenn, csak annyit tudni, hogy az illető szerepel a nyilvántartásban. Hevesinek számos tanítványa és kollégája élt a megszállt területeken, nyilvánvalóan könnyű célpontja volt a zsarolásnak; de lehettek olyan illúziói is, hogy együttműködést színlelve többet tudhat meg a nácik szándékairól. Ungvárytól hiába várunk erre vonatkozó információkat. Besúgó volt és kész. Pedig megérdemelné az együtt érző vizsgálatot, hiszen életveszélyben volt a német megszállás alatt – a koncentrációs táborokkal érvelő Ungváry ne tudná ezt?

Végezetül néhány megjegyzés: az ágyúkat nem átmérőjükkel, hanem űrméretükkel jellemezzük. A kitüntetések megnevezéséhez: a Spange magyarul nem pánt, hanem jelvény, így a Közelharcpánt, a Vaskereszt ismétlőpántja, illetve a Becsületlappánt néven nevezett kitüntetések mind jelvények. Az utóbbi helyesen a Dicsőséglappal járó jelvény, hiszen viselőjét megnevezték a hadsereg hivatalos közlönyének (Heeres-Verordnungsblatt) mellékletét képező dicsőséglapon. Olyannyira nem a pánt volt a lényeg, hogy a jelvénynek a másodosztályú Vaskereszt szalagján történő viselése is szabályos volt. Az Anerkennungsschreiben des Oberbefehlhabers des Heeres helyesen Anerkennungsurkunde stb. Fordítása pedig „a szárazföldi haderő főparancsnokának elismerő oklevele”, nem „a szárazföldi haderő elismerési okirata”.

Összesen 108 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Időnként felvetődik új magyar történelmi film készítése. A 'rég'múltról volt már egy pár. Hogyan lehetne arról egy filmben újat mondani? A kitörésről igen.

Mindenkinek ajánlom, aki testközeli háborús, magyar krónikát akar olvasni:
Bártfai Szabó László: "Az utolsó emberig"

Bártfai Szabó László főhadnagyként, mint
az 1942 évi hadiakadémiai felvételi elővizsgán
megfelelt hallgató, 1942 júniusától került ki a
tragikus sorsú 2. magyar hadsereghez...

Krisztiánban van spiritusz, ám tárgyilagos mentalitás híján többet árt, mint használ.
Mindenkinek.

Patton egy tipikus tábornok volt, aki mindenkitől maximális engedelmességet követelt, miközben úgy gondolta, hogy neki ne parancsoljon senki. Egy tábornok nem pofázhat akármit akármiről, és oda vonulhat be, ahová a felettesei utasítják, máshová nem.

Ungváry túl könnyedén próbál ítélkezni, miközben történészként nem ez a feladata. Bármilyen eseményt csak úgy lehet leírni hitelesen, ha átmenetileg megpróbálja megérteni a szereplők gondolkodásmódját, és nem egy 21. századi liberális történészként próbálja visszamenőleg megmondani, hogy mi a jó és a rossz.

Sebes az SZDSZ-ben indult, amiből mára csak annyira emlékszik, hogy Fidesz-SZDSZ közös jelölt volt.
A rendszerváltásig mérnök, most meg történész? Lehet, hogy Ungváry megállapításai vitathatók, de inkább egy történésznek kellene vitába szállnia vele. Sebes írása maximum egy olvasói vélemény.

SEBES GÁBOR
Vendégszerző szerint: "Ungváry azzal mászik ki a slamasztikából, hogy az ezekben az egységekben szolgáló tisztek életrajzának ismertetésénél kötelességszerűen megjegyzi, hogy nincs adat arra, hogy az illető részt vett volna a vérengzésekben."

Ne felejtse el, hogy Sztálin 1943-tól 1946-ig összesen 10 koncepciós pert rendezett annak bizonyítására, hogy a németek felelősek a katyni a gyilkosságokért. Több tucat német katonát - főként tiszteket, többek között 18 tábornokot - akasztottak fel a mészárlásban való részvételért.
A Szovjetunió 1990-ben végül (fél évszázaddal a mészárlást követően) elismerte, hogy a sztálini vezetést terheli a felelősség a mészárlásért.

Sokkal több magyar katona volt ott.
"Pfeffer-Wildenbruch tábornok utolsó távirata:

„1. Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltény csőre töltve. Budapest védői választhatnak a kapituláció vagy a harc nélküli lemészárlás között. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci és ellátási bázist keresek.

2. Február 11-én sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor–Máriahalom térségében.
3. Fényjelzés: kétszer zöld = saját csapat.
4. Erők: németek 23 900, ebből 9600 sebesült; magyarok 20 000, ebből 2000 sebesült; civilek 80-100 000.”
1945. február 11., 17.50"

Hogy gaztetteiért másra kenje a felelősséget!

Gondosan előkészített, kitervelt provokációsorozattal Németországot mindenképp korlátlan - és többfrontos - háborúba kellett kergetni, - ez volt a parancs, amihez pénzt a black gentryk biztosítottak.
Churchill pedig a világtörténelem legaljasabb szereplője volt, lett.
"Churchill 1939 novemberi rádiónyilatkozatában ez áll:
„Ez a háború egy brit háború és célja Németország lerombolása, … Kiéheztetjük a németeket. Leromboljuk városaikat. Felégetjük terméseiket és erdeiket.”
Churchill 1945. febr. 7-i parlamenti beszédéből: „… Már megöltünk 6-7 millió németet, tehát van elég hely Németországban a keleti régiókban élő németek számára”.
Sztálin egyetértett a Morgenthau-tervvel, ahogy Churchill mondta: „Oroszország szándéka, hogy megszerezze a német gépeket, harmonizál Nagy-Britannia azon érdekével, hogy betöltse a Németország hagyta űrt.”
Innen kezdve minden, ami történt, legalább két oldalról szemlélhető, az igazság szempontjából.
Kivéve, a polgári lakosság elleni fegyveres erőszak minden formáját.
Azt csak egy nézetből lehet és kell megítélni.
És ez volt Hitler és a németek egyetlen bűne, a hadifoglyokkal szembeni brutális fellépésük mellett...

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés