Sérotonine

Senki nem lesz többé boldog Nyugaton – elolvastuk Michel Houellebecq új regényét

2019. január 25. 18:32

Elolvastuk Michel Houellebecq új regényét, a Sérotonine-t. Elmondhatjuk, Houellebecq nem tud nem aktuális lenni: ahogy a Behódolás a Charlie Hebdo elleni merénylet napján jelent meg, a Sérotonine a sárgamellényes mozgalom uralta közhangulatot találja telibe. Az új regény mégsem aktuálpolitizál. Houellebecq eddigi legszemélyesebb és legromantikusabb, egyszersmint minden eddiginél pesszimistább (!) regényéről van szó, amiben kifejti: „A társadalom világa egy gépezet, aminek a szerelem elpusztítása a feladata”; mi, nyugati emberek pedig sivár garzonlakásokban, gyorsfagyasztott vacsorákat csócsálva várjuk a halált. Alább a magyar sajtóban megjelenő első teljes recenziót olvashatják Houellebecq új regényéről.

Isten középszerű forgatókönyvíró, majdnem ötvenévnyi létezés ez a meggyőződést alakította ki bennem, általában véve Isten egy középszerű alak, egész teremtésében a hozzávetőlegesség és a kudarc jeleit vesszük észre, ha nem egyenesen a vegytiszta gonoszság jeleit, persze vannak kivételek, szükségszerű, hogy legyenek kivételek, a boldogság lehetőségének fenn kell maradnia, ha másért nem, csupán azért, hogy csaliként szolgáljon” – állapítja meg Florent-Claude Labrouste, a Sérotonine, Michel Houellebecq új regényének főhőse.

A francia író eddig sem éppen a napsütéses világnézetéről volt ismert,

a Sérotonine azonban, ha lehet, még kiábrándultabb, még depressziósabb, még kegyetlenebb, mint korábbi művei.

Florent-Claude (és vele együtt persze az egész kiégett, kiüresedett, atomjaira bomlott nyugati civilizáció) megérkezik az éjszaka mélyére, a végtelen éjszakába, ott, ahol már a napfelkelte reménysége sincs meg, csak valami végső, kiirthatatlan önámítás, hogy minden logikus számítás ellenére valamiképpen mégis jobbra fordulnak a dolgok.

Persze nem fordulnak jobbra. Houellebecq biztosít minket efelől.

Az impotencia a nyugati ember végzete

Érdemes rögtön az elején leszögezni: a kétezertízes évek végére elég lehetetlen helyzetbe sodródott a francia sztáríró. A legkisebb megnyilatkozásait is hosszú oldalakon át tárgyalja ki a világsajtó (mi is foglalkoztunk az utolsónak szánt interjújával, a Spengler-díj átadásán mondott beszédével, a Trumpról szóló esszéjével), regényei megjelenését nagy viták kísérik.

Különösképpen a Behódolás után sokan néznek rá valamiféle prófétaként, aki átfogó diagnózist ad napjainkról, korunkról.

Az elvárások tehát könyörtelenül magasak, ráadásul értelmetlenek is. Az Houellebecq-könyvek ugyanis nem az egyébként kétségtelenül gondolkodásra késztető megmondások miatt zseniálisak. Aki valamiféle váteszszerepre kárhoztatná az írót, az nem érti a művészetének – és egyáltalán: a művészetnek – a lényegét.

Az irodalom a morális kétértelműségből, a feloldhatatlan önellentmondásokból fakad, ezt Houellebecq tudja a legjobban, és sokkal tehetségesebb annál, mint hogy tézisregényeket írjon.

A Sérotonine-nal, amennyire csak lehet, kivágta magát a csapdából: az eddigi legszemélyesebb könyvét írta meg.

A regény elején a negyvenes évei végén járó, agrármérnök végzettségű (Houellebecq maga is agronómusként végzett) Florent-Claude ráébred, zsákutcába futott az élete. Munkájában – a francia agrárium érdekvédelme lenne a feladata – folyamatosan kudarcot vall, egoista, rideg japán barátnője már csak arra a napra vár, amikor ő kipusztul. Egy dokumentumfilmet látva úgy dönt, szó nélkül lelép otthonról, háta mögött hagyja az egész addigi életét, pénze elvégre van csőstül. Hotelekben húzza meg magát, ideje nagy részét tévénézéssel tölti, azonban

fokozatosan ráomlik a múltja, a boldogság elszalasztott lehetőségei kísértik.

A depresszió szorításában kezdi el szedni a Captorix nevű, újonnan piacra dobott antidepresszánst (erre utal a regény címe), ami ugyan „nem ajándékoz meg semmiféle boldogsággal, de formalitások sorozatává változtatja át az életet”. Nem mellékesen pedig a libidót is kiiktatja – az impotencia a nyugati ember végzete.

Florent-Claude régi barátnői nyomába ered, és megállapítja, hogy ők is a lassú, gyötrelmes, magányos kimúlásra vannak ítélve. Az év végi ünnepek lelki terhe elől egyetlen barátjához, egy mezőgazdaságból élő arisztokrata származékhoz, Aymeric d’Harcourt-Olonde-hoz menekül, akinek – meglepetés! – szintén tönkrement az élete: felesége ott hagyta, ráadásul a globalizáció, a szabadkereskedelmi dogmákat követő gazdaságpolitika ellehetetleníti a vállalkozását. Miközben Florent-Claude még mélyebbre merül az apátiában, Aymeric és a helyi termelők végső elkeseredésükben cselekvésre szánják el magukat…

Houellebecq legromantikusabb könyve

Mi értelme lenne megmenteni egy legyőzött, öreg hímet?” – ezt a kérdést járja körül a Sérotonine, a hangvétel pedig sokkal személyesebb, mint Houellebecq korábbi műveiben. Ebből következik az is, hogy ezúttal

elmaradnak a hosszabb, esszéisztikus fejtegetések is a nyugati civilizáció hanyatlásának okairól.

Nem mintha a társadalom hirtelen rendbe jött az elmúlt években, dehogy: ha lehet, még sebesebben zuhan alá a totális boldogtalanságba. „Senki nem lesz többé boldog Nyugaton, gondolta, senki többé, ma már úgy kell tekintenünk a boldogságra, mint ósdi álmodozásra, amit a történelmi körülmények nemes egyszerűséggel nem tesznek többé lehetővé” – fogalmaz Houellebecq, hozzátéve: a Nyugat nem tudta, mikor kell abbahagyni, a harmadik évezred talán már „túl sok”.

A társadalmi struktúrák felbomlásának, Európa hanyatlásának aktuális, kollektív tapasztalata azonban mintha csak metaforája volna egy ősi-örök és mélyen egyéni élménynek: annak, hogy az emberi lét alapvetően elhibázott valami. A létezés abszurd, minden emberi cselekedet hiábavaló, és csak még jobban a szenvedésbe taszít bennünket, és mégis: felelősek vagyunk mindazért, amit teszünk, bűnösek vagyunk, a boldogtalanságunkról csakis mi tehetünk – bűnösek vagyunk, mert makacsul elmulasztunk boldogok lenni.

Hogy Houellebecq mélyen romantikus szerző, az nem új felfedezés, maga is elmondta, hogy megszállottja az embereket felemelő, majd darabokra zúzó szenvedély témájának. A Sérotonine-ban ezt a romantikus alapállást immár mindenféle köntörfalazás nélkül vállalja fel az író.

Én! te! mi! mindannyian veszettek, rohadékok, hitvány köpedelmek vagyunk! – Sohasem fogják kimondani ezeket a dolgokat. Soha! Soha! Pedig pont erről szólna az igazi forradalom: a vallomásokról! a nagy megtisztulásról!" fogalmazott Louis-Ferdinand Céline, a fénytől megfosztott világ legnagyobb krónikása.

Houellebecq nem kínál többé semmilyen mentséget, semmilyen kiutat,

a pozitivizmus, a transzhumanizmus vagy az iszlám kísértései is elmaradnak. Vallomásokat tesz, méghozzá – korábbi stílusától igencsak eltérve – hosszú, repetitív, olykor kifejezetten Thomas Bernhardra emlékeztető mondatokban.

Isten valójában gondoskodik rólunk, minden egyes pillanatban gondol ránk, és néha rendkívül precíz távlatokat állít elénk. A szerelem hullámai, amelyek elönti a mellkasunkat, hogy eláll a lélegzetünk is, ezek a megvilágosodások, ezek az eksztázisok, amelyek megmagyarázhatatlanok, ha csak biológiai jellemzőinkből, egyszerű emlősvoltunkból indulunk ki: jelek, rendkívül világos jelek. Ma már értem, Krisztus miért kelt haragra a megkeményedett szíveket látva: az emberek minden szükséges jelet megkapnak, de nem vesznek róluk tudomást” – az éjszaka legmélyén, boldogtalan végzetének okait latolgatva erre a felismerésre jut Florent-Claude.

Nem úgy áll tehát a dolog, hogy a hagyományos értékek eltűnése, a gazdasági és társadalmi liberalizmus állítaná elő a szeretetre képtelen, atomizált monádokat (milyen olcsó, kampánybrosúrába való kifogás lenne ez). Nem a posztmodernitás tehet arról, hogy nem áll fel többé a nyugati férfi farka. Ha végleg elszakadtak a társas kötelékek, ha megszűnt a család, a barátság, a szerelem megtartó ereje, ez nem személytelen politikai-kulturális tendenciák miatt van, hanem önnön elégtelenségünk, a bűnre való beprogramozottságunk az oka ennek.

Nem, nem a liberalizmus a hibás

Houellebecq azért – ha vallomásainak mintegy csak a margóján is – persze nem felejt el reflektálni a társadalmi jelenségekre. Megtudjuk azt, hogy Francisco Franco volt a tömegturizmus atyja, vagy hogy a pornó mindig is a technológiai fejlődés élvonalában állt. Megismerjük az ezredfordulós nemzedék tagjait, akik „komolyak, szorgalmasak voltak, nagy figyelmet fordítottak iskolai előmenetelükre, mintha már tudták volna, hogy nem fognak ingyen megkapni semmit, hogy a világ, ami várta őket, barátságtalan és durva hely”, és akik ugyanakkor brutális ivászatokat rendeznek: „pontosan úgy itták le magukat a sárga földig, ahogyan a bányászok tehették a Germinal korában”.

A szerző fókusza a vidéki, periférikus Franciaországra esik, amit a „dezertifikáció, a dekrisztianizáció meg ezek a »de«-vel kezdődő dolgok” sújtanak. Úgy látszik,

Houellebecq nem tud nem aktuális lenni. 

Amiképpen a Behódolás a Charlie Hebdo elleni merénylet napján jelent meg, a Sérotonine a sárgamellényes mozgalom által meghatározott közhangulatot találja telibe.

A francia állam – ismeri fel Florent-Claude – tudatosan a franciák érdekei ellen munkálkodik; az uniós technokraták „készek lennének meghalni a kereskedelem szabadságáért”. Ők együttesen azon dolgoznak – „ez egy hatalmas társadalmi terv, a legnagyobb társadalmi terv pillanatnyilag, de egy titkos, láthatatlan terv” –, hogy a mezőgazdasági dolgozókat kivéreztetve harmadannyira szorítsák a számukat, tudva, hogy semmi komoly ellenállásra nem számíthatnak. De persze ez sem elég: a világszintű termelési harc fogja rájuk mérni a végső csapást. „Mindig is igazam volt az összefoglaló anyagaimban, amelyek a helyi termelők álláspontját védték, mindig reális számokat, értelmes védelmi intézkedéseket vezettem elő (…), az utolsó pillanatban azonban mindig a szabadkereskedelem győzelme, a termelékenység hajszolása javára dőltek el a dolgok” – idézi fel a földművelésügyi minisztériumnál eltöltött éveit. A helyi termelők pedig sorban fejbe lövik magukat, miután belátták, hogy reménytelen a küzdelmük.

A globális gazdaság lélektelensége az ipari állattenyésztés körülményeiben is megnyilvánul: a híresen állatbarát Houellebecq megütközve írja le a hangárokat, amikben letollatlanodott, kiütésekkel borított csirkék ezrei várják egymásnak szorítva, oszló tetemek között a halált: „(…) a csirkék ezt a pánikkal telt tekintetet vetették az emberre, ezt a pánikkal és értetlenséggel telt tekintetet, nem könyörögtek irgalomért, képtelenek lettek volna erre, de nem értették a dolgot, nem értették a körülményeket, amelyek között élni kényszerültek. Nem is beszélve a haszontalan hím csibékről, akiket élve, marokszámra dobtak a darálóba”.

Ez a kegyetlenség azonban nem egy külső, személytelen erő – sugallja Houellebecq; ez munkál lelkünk mélyén, a kapcsolatainkban is, emiatt lökjük el magunktól azt, akivel esélyünk lenne a boldogságra, emiatt ítéljük magunkat arra, hogy

sivár garzonlakásokban, gyorsfagyasztott vacsorákat csócsálva várjuk a halált.

Magunkat dobjuk bele a darálóba, mondhatni.

A szerelem az utolsó mentőöv

Említettük már, hogy a Sérotinine-ban Houellebecq kendőzetlenül tárja elénk romantikus énjét. Az általa lefestett világban a szerelem jelenti az utolsó és egyetlen mentőövet, ezt pedig csak egyszer vagy kétszer dobják az ember elé, ha nem ragadjuk meg, mindenestül megérdemeljük, hogy a posztmodern társadalom halogénfényű poklában sorvadjunk el. „Azt hiszem, nem tévedek, ha a szerelmet egyfajta kettesben töltött álomhoz hasonlítom (…), amely lehetővé teszi, hogy földi létezésünket egy elviselhető pillanattá változtassuk át  – a szerelem igazából az egyetlen eszköz erre” – jelenti ki.

Máshol pedig azt írja: „a külvilág durva volt, könyörtelen a gyengékkel szemben, nagyjából sohasem tartotta be az ígéreteit, és a szerelem maradt az utolsó dolog, amiben még talán hihettünk”.„Megismertem a boldogságot, tudom, mi az, tapasztalatból tudok beszélni róla, és ismerem a végét is, ami általában bekövetkezik. Van egy lény, aki hiányzik neked, és egyszerre minden kiüresedik, az a kifejezés, hogy »kiüresedik«, persze igen gyenge, van egy ostoba tizennyolcadik századi hangzása, nem találjuk benne a születőben lévő romantika szent erőszakosságát, az igazság tehát az, hogy van egy lény, aki hiányzik neked, és minden meghalt, a világ meghalt, és te is meghaltál” – mereng Florent-Claude, majd kifakad belőle: „szerelemre volt szükségem, szerelemre volt szükségem egy nagyon is konkrét formájában, szerelemre volt szükségem úgy általában, de konkrétan egy puncira volt szükségem”.

A szex, vagyis a szerelem legteljesebb kifejeződési formája, képes megváltani az embert; a fogyasztói társadalom, a Captorix ugyanakkor csak „optimális közérzetet” nyújt az érzékiség, a vágy kiirtása árán.

Florent-Claude pedig vétkezett, elszalasztotta az esélyét.

Megkérhette volna Camille-t, az alig húszéves, állatorvosnak készülő lányt, hogy hagyjon fel tanulmányaival és maradjon mellette háztartásbeliként, Camille pedig minden bizonnyal bele is ment volna a dologba, de „nem tettem, kétségkívül egyszerűen nem tudtam megtenni, nem úgy formáltak, hogy ilyen kéréseket tegyek, ez nem volt benne a szoftveremben, modern voltam, és számomra, mint minden kortársam számára, a nők karrierje mindenekelőtt tiszteletben tartandó dolog volt, ez jelentette az abszolút kritériumot, a barbárság meghaladását, a középkor végét” – fejtegeti visszaemlékezve, és arra a következtetésre jut, hogy

„a társadalom világa  egy gépezet, aminek a szerelem elpusztítása a feladata”.

A főhős ott követte el a megbocsáthatatlan hibát, amikor megcsalta az őt szenvedélyesen szerető Camille-t, húsz évvel később pedig már hiába csinálná vissza az egészet. Pedig tesz rá egy szörnyű kísérletet – ezek a regény talán legdrámaibb pillanatai, Houellebecq erősen feszegeti a közerkölcs határait.

Marad az elmúlás bizonyossága, a perspektívátlan jelen, amit az antidepresszánsok végleg érzéketlenségbe, tompaságba fojtanak: „Íme, így pusztul el egy civilizáció, nyűgök, veszélyek, nagy drámák nélkül, mi több, elhanyagolható mennyiségű vérfürdővel, egy civilizáció az elfásultságába pusztul bele, abba, hogy undorodik önmagától, mit tudott volna kínálni nekem a szociáldemokrácia, nyilvánvalóan semmit, csupán a hiány továbbörökítését”.

Túl bonyolult világ

Marad a kérdés: felér-e a Sérotinine az életmű olyan magaslataihoz, mint az Elemi részecskék vagy A csúcson?

A francia sajtó jelentős része nem győzi elég erős jelzőkkel magasztalni a regényt. A Sérotonine-ban Houellebecq ismét bemutatja, miért tartozik a nemzetközi szépirodalom élvonalába:

néhány jól megválasztott, kegyetlenül éles mondatával képes többet elmondani a nyugati ember érzelmi sivárságáról, mint az ezeroldalas tanulmányok.

Új regénye a konzumerista depresszió még hideglelősebb mélységeibe hatol alá, ugyanakkor – talán mert ezúttal nincs egy olyan központi motívum, mint a turizmus vagy az iszlám, ami egyberántaná a szöveget – mintha kevésbé lenne intenzív, mintha kevésbé hatna olyan elsöprően az olvasó érzelmeire, mint a legjobb Houellebecq-könyvek. És bizony az írótól megszokott pesszimista merengések is önismétlően hatnak már olykor.

A Sérotonine-t azonban már csak azért is érdemes elolvasni, mert fordulópontot jelent Houellebecq irodalmában: az eddig jól bejáratott stílus jócskán elmozdult, az író pedig, ha lehet, még őszintébben tárulkozik ki, még egyértelműbb kijelentéseket tesz. 

Isten egyszerű természettel ajándékozott meg, végtelenül egyszerűvel, úgy hiszem, inkább a világ vált körülöttem bonyolulttá, egyszerűen nem voltam képes többé megbirkózni a világ bonyolultságával, amelybe belekerültem, viselkedésem pedig, amelyre nem kívánok mentségeket keresni, ennek megfelelően érthetetlenné, sokkolóvá és tévelygővé vált" – írja.

Magyarul a regény ősszel jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/142069