Colleen Bell

Párhuzamot vont az '56-os és a mai menekültek között az amerikai nagykövet

2016. október 7. 09:40

„Reméljük, hogy mind a magyar közvélemény, mind a magyar kormány odafigyel arra, amit mondunk” – válaszolta Colleen Bell a Mandiner kérdésére. Ugyan kit célzott meg a beszédével? Az Egyesült Államok budapesti nagykövete 1956-os tematikájú, saját nagykövetsége által szervezett kiállítást nyitott meg a Mai Manó Galériában csütörtök este. Bell párhuzamot vont a magyar forradalom menekültjei és a mai, európai migránsválság között. Amiről aztán meg is kérdeztük. Tudósításunk.

Öt óra van, ekkorra hirdették a rendezvényt, de Colleen Bell még sehol. Nem is gond: amíg az amerikai nagykövetre várunk, legalább van időnk nézegetni a kiállított képeket a Mai Manó Ház második emeletén.

1956-os magyar menekültekről lőtt sorozatok hatvan évvel ezelőttről, mind-mind az Associated Press (AP) munkatársainak fotói: magyarok összezsúfolódva osztrák menekülttáborokban, emeletes ágyakon, magyarok a reptéren nemzetiszínű szalaggal, amint Amerika felé veszik az irányt. Amerikai menekülttáborban a parancsnok magyar könyveket helyez el a társalgó polcán 1956. november 20-án: másnap érkezik az első adag magyar menekült Ausztriából. Hálaadás-napi pulykát vágnak fel, nagyon örülnek. Új élet, és így tovább.

Az összeállított anyagból és a képaláírásokból már sejteni lehet, hogy mire megy ki a játék, mi legalábbis amolyan finom, diplomáciai utalást érzünk ki a fotókiállítást szervező amerikaiak részéről: lám-lám, mi befogadtunk akkor több tízezer magyar menekültet, emberségesen bántunk velük, ma bezzeg, egy új menekültválság idején a magyarok itt Európában…

Épp csak megjárja a fejünket ez a gondolat, amikor talpig feketében betoppan Colleen Bell. A Batthyány-örökmécsesnél már járt, meg is koszorúzta, de az 1956-os kiállítás megnyitását nem szándékosan tették az 1849-es vértanúk kivégzésének évfordulójára. Az sem lenne ciki, meg lehetne magyarázni bőven, hogy a magyarok századokon átütő szabadságvágya előtti tisztelgésből, de nem ez a helyzet: mint megtudjuk, az október 6-os dátum kiválasztásában nem volt szándékosság.

Bell a pulpitushoz lép. Méltatja a forradalmat, a magyarokat, Robert Capát is idézi, aki szerint ugye nem elég tehetségesnek, magyarnak is kell lenni; aztán kiderül, hogy az imént nem csak képzelegtünk az egyébként elképesztően jó minőségű fekete-fehér fotókat nézegetve.

A nagykövet rátér a lényegre. Amerika bevándorlók országa, ahol mindig megbecsülték az oda érkezőket, mondja, majd párhuzamot von a mai, európai menekültválsággal.

„Igaz, hogy ezt a kérdést az EU eljárásainak megfelelően kell megválaszolni, de mindenkit arra bíztatok: gondolkodjon el azon, milyen csodálatos teljesítményekkel járultak hozzá az Egyesült Államok kultúrájához azok az amerikai magyarok, akik 1956-ban menekültként érkeztek és ugyanazt gondolták, amit a kiállítás egyik képén látható asszony: nehéz elhinni, és mégis itt vagyok.”

Merthogy a kivándorolt magyarok 1956-ban nem csak túlélték a megpróbáltatásokat, de kiteljesedett életet élhettek az Egyesült Államokban, hozzá is tettek Amerika kulturális sokszínűséghez, tehetségüket számos területen csillogtatták meg Nobel-díjas fizikusként vagy Oscar-díjas filmrendezőként.

S hogy mégis hogyan lehet párhuzamot vonni a Magyarországról Amerikába menekülő ötvenhatosok és az Afganisztánból ma Európa felé tartók között? Majd megkérdezzük Belltől – gondoljuk –, de előbb még Kőrösi Orsolya, a Mai  Manó Ház vezetője beszél. Ő nem a menekültválságról, hanem a fotográfiáról: megköszöni az amerikaiaknak, hogy a Magyarországon még sosem látott AP-fotókkal a magyar fotográfiai kincs bővüléséhez is hozzájárultak. Kondor László is szót kap: ő ’56-ban tizenöt évesen hagyta el az országot, az Egyesült Államokba került, megjárta a vietnami háborút és fényképész lett – húsz éve jött haza, ma Kapolcson él és egyetértőleg idézi John Lukacsot: „Magyarország az anyám, Amerika a feleségem”. 

Most jön a kötelező borozós-szendvicsezős-kvaterkázós rész, úgyhogy a magunk részéről tisztelettudóan borozunk, szendvicsezünk és kvaterkázunk a sok kedves és fontos emberrel. A tojásos szendó felénél járunk csak, amikor hirtelen kiderül: a nagykövet elé járulhatunk. Eredetileg egy köszönetnél és kellemes, kapcsolattartó csevejnél több nem szerepelt a terveink között, de ha már megvonta a fenti párhuzamot, csak nem bírjuk megállni…

*

Alább az interjúnk Colleen Bell-lel.

– Beszédében 1956-ot a menekültügy oldaláról fogta meg, aztán rákanyarodott a mostani, európai migránskrízisre is. Mi a közös a kettőben? Szerintünk nem sok.

– Persze, teljesen más a történelmi háttér, ezzel egyetértek. Ugyanakkor mégiscsak vannak hasonlóságok. Ma is vannak emberek, akik kivégzés, erőszak, extrém körülmények elől menekülnek. Mi azért vagyunk ma itt, hogy az AP képein keresztül megmutassuk a magyarok Amerikába érkezésüket, amikor segítettünk nekik és befogadtuk őket a kultúránkba. Most olyan helyzet van, amikor az Egyesült Államok 30 000 menekültet fogadott be a világ sok országából. Szíriából, Afrikából...

– Európában meg 1,2 millió migráns jelent meg.

– Megértjük, hogy ez egy kihívásokkal teli, komoly és bonyolult helyzet nem csak Magyarország, de Európa egésze számára.  Mi a migrációs krízis átfogó, közös megoldásában bízunk, amely felismeri, hogy szükség lesz minden országra a kapacitások és lehetőségek terén, tehát a felelősség közös vállalására. 

 Kit akart megcélozni a beszédével? A magyar kormányt vagy a magyar embereket?

Beszédem célja az volt, hogy megemlékezzünk azokról a magyarokról, akikben megvolt a bátorság, hogy felkeljenek a szabadságért és megbecsülésért, amelyre szükségük volt.

– Szóval sem a kormány, sem a magyar emberek? Kinek üzent?

– Reméljük, hogy mind a magyar közvélemény mind a magyar kormány odafigyel arra, amit mondunk. Ezek a megjegyzések arról az elkötelezettségből születtek, hogy részt vegyünk az 1956-os forradalom és szabadságharcra való emlékezésben, mégpedig értelmes módon. Ez a ma esti rendezvény csupán egy abból a programsorozatból, amellyel az évfordulóra készültünk: szervezünk  jazz-koncertet is, valamint kávéra invitálunk az irodámba vendégeket, köztük ’56-osokat. Abba a szobába, ahol annak idején Mindszenty József lakott: az évforduló alkalmával megmutatjuk vendégeinknek, hol élt a bíboros. Az AP fotói pedig megmutatják a magyarok amerikai fogadtatásuk emberi oldalát.

– Beszédében is említette, hogy Amerika bevándorlók országa, ahol mindig örömmel látták az érkezőket. Miért nem segítenek a mostani válságban?

– Az Egyesült Államok fogad be menekülteket.

– Persze, a Közel-Keletről. De Európából is vehetnének át migránsokat, ha szeretnének. Annak idején Ausztriából repülővel vitték az ’56-osokat. Repülőgép ma is van...

*

Ez a kérdésünk már megválaszolatlan marad, pontosabban a nagykövet munkatársai szólnak közbe, hogy az amerikai jogszabályok ezt nem engednék, Bellnek meg amúgy is mennie kell lassan.

Persze tudjuk mi is, hogy gyermeteg a felvetésünk: nem is várjuk el az amerikaiaktól, hogy ők oldják meg Európa gondjait. Azokat Európának kell (kellene) megoldania. Csupán érzékeltetni szerettük volna valahogy: a hatvan éve repülővel Amerikába érkező, beilleszkedni vágyó harmincezer magyar és a zöldhatáron átözönlő afgán százezrek között nem egyszerű valóságos párhuzamot felfedezni, a befogadást éltető-ajánlgató szólamok tehát olykor némileg hamisan is csenghetnek.

„Ugye azért marad?” – kérdezzük búcsúzóul Bellt. Igennel felel. „A Magyar Nemzet cikke a távozásomról totális kitaláció volt.” Azt mondja, élvezi Obama elnök bizalmát, marad tehát Magyarországon. A következő elnökig, persze. Aki majd kinevezi a saját nagykövetét.

(Archív fotók: AP/Mai Manó Ház)

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/104940