Valtaoja: Csak tudásra van szükségünk a félelmeink ellen

Gágyor Péter interjúja

Szükség van Esko Valtaoja realista világképére? Mindentudó kézikönyv című műve a széles olvasótábor érdeklődési köreit, a világ nagy kérdéseit és a témák összefüggéseit öleli fel a csillagászat, fizika, nyelvtudomány, szociológia, tudománytörténet, lélektan, filozófia világában. Témaköreit nem is sorolom tovább. Könnyed a stílusa, csodálatos és szeretni való a tájékozottsága. Derűs nyugalma magával ragadja olvasóit. Esko Valtaoja finn csillagász, aki messziről (az átlagosnál szélesebb látószöggel) nézi térben és időben a változó és roppant összetett, gyakran érthetetlen világot, amelynek összefüggésrendszeréből lépésről lépésre egyre többet tudhatunk meg – tévelygő szellemünk ellenére. Mert realista képre lenne szükségünk a világról és ezt a képet az áltudományok mai káoszában nekünk kellene naponta megosztanunk embertársainkkal. A könyv szerzője Finnország egyik leghíresebb tudósa, eddigi könyvei már több mint 200 ezer példányban fogytak el. Interjúnk.

***

Elképzelhető-e a tudás a mindentudás kísértése nélkül?

Leonardo da Vinci korában még merőben más volt a helyzet. A mindentudás akkor még a kor embere számára valóságosan megközelíthető volt. Ma azonban a – nevezzük így – szélesebb körű tájékozottság eléréséhez a tudományok témaköreiben az alapvető tájékozottságra, humán és természettudományos műveltségre van – volna – szükség. Tehát az alapvető kérdésekkel illene elsősorban tisztában lennünk. Nevezhetjük ezt akár alapműveltségnek is.

És mi a mérce, hogyan kellene megszervezni a tudományos tájékozódásunk alapjait, kíváncsiságunk észszerű irányait az ismeretlen világban? 

A kíváncsiság a kulcs. A kíváncsiság pedig szenvedély. Mindig rengeteget olvastam és mindig újabb témák keltették fel az érdeklődésemet a világ, a nagy kérdések iránt. Otthon van egy hatezer kötetes könyvtáram, de az is csak arra szolgált és szolgál elsősorban, hogy azon túl is kíváncsiskodjak. Most is, hogy ideutaztam Magyarországra, rádöbbentem, hogy nem ismerem a magyar történelmet, csak az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével volt eddig módom foglalkozni, tehát ebben is illene elmélyülnöm. Mert más a Habsburgok történelme és más a magyaroké. Mivel csillagász az eredeti hivatásom, mindig a teljes, nagy kép az, ami vonz. Jobban szeretem a jelenségeket józan távlatból érzékelni. Tehát amikor olvasok is, nem az apró részleteket próbálom meg rögzíteni, hanem a nagy összefüggéseket szeretném szintetizálni. Mert csak ezek az információk lesznek hasznosak akkor, amikor végül leülepednek.

Nyerésre áll-e a tudományos ismeretterjesztés a népszerűségéért folytatott küzdelemben a bulvárkiadványok áltudományos dömpingjével szemben?

Azért kezdtem el írni, mert nagyon bosszantott, hogy a könyvpiacon milyen sok áltudományos publikáció lát napvilágot. Viszonylag későn, már ötvenéves koromban jelent meg az első könyvem. Érett fejjel az volt a vezéreszmém, hogy megírjam azt, ahogyan valóban működik a világ, mik az élet esélyei akár a Marson és hasonló témákat. Persze én is úgy érzem, hogy a tudományos ismeretterjesztés sosem fogja megnyerni a mennyiségi csatát az áltudományokkal szemben, mert az emberek szeretnek különös, furcsa dolgokat elhinni. Ma is sokan vélik például, hogy Sztálin jó ember volt. Egyetlen esélyünk a szakmánkban az volna, hogy jó könyveket írjunk, tudományos elveket, világos gondolatokat terjesszünk... Az viszont nem volna jó stratégia, ha arról akarnánk az embereket meggyőzni, hogy az ő véleményük maga a bugyutaság. Az ismeretterjesztés nem a minden áron való meggyőzés agressziója kellene, hogy legyen, hanem a gondolatok szelíd felkínálása. Az áltudományos jegyzetek mindig agresszívabb stílust alkalmaznak. Mi nem. Elég, ha az olvasók elfogadják, hogy a mi véleményünk más, mint esetleg az övék és elolvassák az írásainkat.

A gondolkodás a hipotézisek világa, olykor mégis vitán felüli pozíciókat foglaltak és foglalnak el az utópiák az életünkben, az ideológiáinkban. Lehet-e a jövőt utópiák nélkül tervezni?

Természetesen vannak az utópiáknak veszélyes változatai, ideológiái, mint ahogy a fasizmus és a kommunizmus is az volt; de maga a remény és a bizakodás a jövőben is egyfajta utópia, ezek nélkül talán az életkedvét vesztené el az emberiség. Ma is rengeteg megrendítő élményben lehet részünk. Elég, ha megnézzük az esti híradókat a televíziókban, a migránsok tömegeit, a párizsi vérengzéseket… ilyenkor kell a remény, hogy a világ szebb is lehet. Mert ugye sok minden változott akár az én életem folyamán is, az európai nemzedékek életében is, szabadabb lett például a finn és a magyar nép is, bár a remények, bizony, mielőtt még beteljesültek volna, csak utópiák voltak.

Hogyan bánjon az egyén a saját utópikus elfogódottságával? Több ez a kamaszos felbuzdulásnál, az egyetemes emberi kíváncsiság tehetetlensége volna?

Talán ezt is távlatból kellene néznünk. Az utópiák hatása mindig nagyon összetett társadalmi folyamatok kísérő jelensége volt. Mindig más arculattal jelentkezett. Más volt a nácizmus, más a kommunizmus sújtotta világban és ma is más a neoliberalizmus bűvöletében. Mert maga a szabadság is utópia, és mint minden utópikus vágyakozás magában hordozza a káosz veszélyeit. Ma a középkori Európa viszonyaival összehasonlítva paradicsomi állapotban élünk. Mégsem hihetjük, hogy kevesebb vágyunk szőné meg az utópiáit, mint a középkorban. Egyetlen fegyverünk az örök eltévelyedések ellen (mint ahogyan a tudományos ismeretterjesztésnek is ez a szerepe) a realitások tisztelete. Mert sokan, akik a mába születtek bele, még azt sem sejtik, hogy az igazi fejlődés hol kezdődött történelmünkben. Tényleg, hol az origó? Kopernikusznál, Keplernél, Kolumbusznál, Guttenbergnél vagy már annál a bizonyos tűznél, amit Prométheusz hozott az emberiségnek? Személyes, saját utópiáinkkal sem bánhatunk másképpen. Vagyis nincsen igazi, totális mindentudás. Ezért marad számomra a tanulás, a gondolkodás, az új szempontokat elhelyezése a saját világképemben, majd a visszatekintés nagy távlatból a rendszerre, amely gazdagodott bennem. Olyan jó érzés ez, mint a szeretet, a szerelem. Amikor írok, akkor is ennek az érzésnek vagyok a rabja. Mert egyetlen esélyünk csak az lehet, ha jó könyveket írunk. Azt vallom, hogy nagy képekben kellene gondolkodnunk, de nem nagyképűen, hiszen a rövid távú emberi élet az emberiségnek a hosszabb távú sorsában oldódhat csak fel.

Minek definiálható a mindentudás szándéka?

Azt hiszem, sőt vallom, a tudás alapja valóban a világ szeretete. Ez nem zárja ki azt a jelenséget sem, hogy minden tudós szeretne einsteini magaslatokra törni. De a lényeg a szeretet, ez csiholja a kíváncsiságot, hiszen amit (akit) szeretünk, arról egyre többet akarunk megismerni, megtudni. A szeretteinket és a szerelmeinket meg kell ismernünk és meg kell értenünk tehát, hogy minél jobban szerethessük őket. Így van ez a világgal is. A tudományos ismeretterjesztések ezért végül is alig leplezett vallomások. De egyúttal harcok is: kell az ismeretterjesztés az emberek félelmei ellen, mert a tudástól, az ismeretlen megismerésétől sajnos végtelenül sokan félnek.

A modern elektronikus média eszközeit (filmek, TV-műsorok, videók) tervezi használni a további ismeretterjesztő küldetésében?

Nem rajtam áll. Könyvsikereim ellenére eddigi ajánlataim süket fülekre találtak. A televíziót ráadásul nem is szeretem igazán, mert számomra ez az unalom és a tespedés műfaja, nem szolgálni, hanem kiszolgálni akar, s ezzel felemészti potenciális, eszmecserére, kíváncsiságra, érdeklődésre buzdító lehetőségeit. Remélem azonban, előbb-utóbb az elektronikus média is megnyílik majd számomra és akkor általa akár a könyvek olvasása mellett, családi körben vagy akár iskolai segédanyagokként terjeszthetem a világ szeretetét.