Mégis ki a fene akarja segíteni Ukrajnát? Mi biztosan nem!

Az 1938-as müncheni egyezményt Csehszlovákia feláldozásaként, az agressziónak tett gesztusként tartja nyilván az európai történelmi közvélekedés. Ekkor csatolták a túlnyomóan németek lakta Szudétavidéket Németországhoz, majd ezt követte az első bécsi döntés, ami etnikai alapon húzta meg a magyar-szlovák határt. Végül 1939 márciusában Hitler megszállta a maradék Csehországot, Szlovákia (először a történelemben, hat évre, bár nem a mai határai között) önálló lett, Kárpátaljára pedig bevonultak a magyar csapatok. 

Húsz évvel München előtt alkották meg mesterségesen: egyik fele ezer esztendeje a Magyar Királysághoz tartozott, másik fele háromszáz évig osztrák örökös tartomány, előtte a Német-római Császárság része. Valójában Csehszlovákia létrehozásával követtek el súlyos történelmi bűnt, ami már akkor magában hordozta a későbbi konfliktusokat.

Igaz, a csehek nem rajongtak a monarchiáért, és talán jellemző, hogy egyik legnagyobb nemzeti regényük, a Svejk voltaképpen arról szól, hogyan próbál kimaradni a háborúból a cseh kisember, akit sem Ferenc Ferdinánd lelövése, sem a harcok sikeres megvívása nem érdekel, kizárólag a túlélés.

A huszadik században két világégésbe is belekeveredtünk, amelyek nem rólunk szóltak; mi sem jellemzőbb, mint hogy az Isonzó völgye és a Don-kanyar a határainktól sok száz kilométerre van. Mennyivel másabb az egri vár, a mohácsi csatatér, Pákozd, Muhi, vagy akár a Corvin-köz; ott mindenki pontosan tudja és érzi, hogy ezek a mi harcaink voltak.

Ukrajna, akár a hajdani (előbb húsz, majd feltámasztása után negyvenhét évvel kimúló) Csehszlovákia, mesterséges államalakulat, amit nem történelmi szükségszerűség, hanem nagyhatalmi érdekek és sakkjátszmák (esetleg némi szerencse illetve szerencsétlenség, nézőpont kérdése) hoztak létre.

(Rossz az analógia, de mégis, milyen szürreális volna egy Texas-Louisiana vagy Kalifornia-Oregon háború. Ámbár, ki tudja… Láttunk már szerb-horvátot is.) 

Ebben az öldöklésben – mint minden ilyesmiben – számok, statisztikák kerülnek elénk: ennyi katona, ennyi sebesült, halott, hadifogoly. Adatok, grafikonok, előrejelzések. Beleolvasunk ezekbe, tovább görgetjük – közben megnézzük Palvin Barbit és Szoboszlai gólját –, és aztán olykor kiderül, hogy minden szám mögött valós emberek vannak. 

Joggal vetődhet fel a kérdés: vajon mi közük van nekik egy ukrán-orosz háborúhoz? „Sajnos sok magyart vittek el. Sokan meg is haltak, sokan eltűntek, és voltak, akik hadifogságba kerültek”, nyilatkozta a magyar külügyminiszter. A halottak közül korábban többeket is nevesítettek, most két hadifogolyról tudtuk meg, hogy létező személyek.

Egyikük, Román Albert 1978-ban született Ungváron. Érdekes, hogy a harmincas, kora negyvenes férfiakat már mind besorozták?

Elbitorolták a földünket, és odalökik fiainkat a saját háborújukban áldozatul? Mert nyilván sem neki, sem Csabának, sem az agyonvert Sebestyén Józsefnek (de jó eséllyel a harcokban elesett beregszászi Háda Lászlónak vagy Rákosi Istvánnak, a viski Szilágyi Zsoltnak vagy a nagyszőlősi Budai Józsefnek) nem volt szívügye az ukrán szuverenitás, Luhanszk vagy Donyeck státusa. Albert szülővárosa, Ungvár – ahonnan valamelyik ősöm származhatott – az elmúlt 110 évben 5 országhoz tartozott (Osztrák-Magyar Monarchia, Csehszlovákia, Magyar Királyság, Szovjetunió, Ukrajna),

A 48 éves magyart elviszik, közben ukrán fiatalemberek, mint a 29 esztendős Matvijenko, a 28 éves Nazarina vagy a 25 éves Bondarenko a Sahtarban fociznak a Rijeka vagy a Legia Varsó ellen. A 27 éves Vladiszlav Heraskevicset kizárták a téli olimpia szánkóversenyéből, mert sisakján a háború ukrán áldozataira emlékeztető képeket viselt; lett is belőle háborgás.

Jó volna tisztázni, pontosan kik is a hadviselő felek, hogyan lehetséges az, hogy a nagy német, francia, baltikumi kardcsörtetés közepette az EU-s állampolgárok közül magyar hal meg legtöbb a fronton?

Vannak általános emberi értékek – elsőként az élethez való jog, de persze ott van jólét és boldogság mellett a szabadság és függetlenség is –, de itt inkább érdekekért megy a harc.

Európa valamiért benyelte ezt a narratívát (vagyis hogy az ukrán érdek egyenlő az összemberi érdekkel), de mi nem. És nekünk nagyon rossz tapasztalataink vannak az idegen érdekekért vívott háborúkkal kapcsolatban. 

Értem én, hogy rossz érzés sokévnyi küzdelem, szenvedés, lemondás, gyász után nem győzni, de ez az egyik hadviselőre mindig igaz. Mi kétszer megtapasztaltuk: óriási veszteségeink voltak – elegendő rápillantani a térképre, vagy elmenni bármelyik falu főterére, és végigböngészni a világháborús emlékművön a halottak felsorolását –, aztán nem hogy kárpótlást nem kaptunk, de sokkal rosszabb lett, mint volt.

„Azok az államok, amelyek valóban őszintén segítik Ukrajnát a foglyok kiszabadításában és az emberi élet védelmében, nem kísérik humanitárius erőfeszítéseiket ilyen jellegű politikai PR-ral és politizálással. Az emberi életnek kell a legnagyobb értéknek lennie”, szól szarkasztikusan az ukrán külügy. 

És persze hogy van benne PR. De ez a kormány valóban magyarpárti, nemzeti érzésű, és jellemzően ezt érzi PR-nek, és nem – mondjuk – a pride-on való vonulást, mint Karácsony. Ki mivel kampányol, kinek mi jön a lelkéből, kinek mi jut eszébe. Népszerű, a többségnek tetsző dolgot csinálni nem populizmus vagy demagógia, hanem a demokrácia lényege.

***

(Nyitókép: AFP/Ukrán elnöki sajtószolgálat)