Nem hallgathatunk! – Vidnyánszky Attila a Mandinernek

A Nemzeti Színház körüli harc végigkísérte igazgatósága elmúlt tizenkét évét. Balról talán már megszokta, de mit szól a legutóbbi, Dúró Dóra által indított akcióhoz, melyben lemondatását kéri a minisztertől? 

Ez a hatodik vagy a hetedik petíció ellenem, ha a külföldieket is belevesszük, már nem is számolom. Az általam a leginkább követendőnek tartott Németh Antal ellen három év igazgatás után kezdeményeztek a jobboldalról aláírásgyűjtést, ehhez képest jól állok.

Ennyire nem veszi magára? 

Nyilván nem örülök neki, mert fölösleges energiát visz el tőlem, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, sem magyarázkodni. Aki engem ennyi év munka után azzal tud meggyanúsítani, hogy marxista vagyok, mint ahogy tette a Kommunizmuskutató Intézet igazgatója, az kiábrándító. Nem tartom méltónak, hogy leálljak vele tuszakodni. Hitem és meggyőződésem szerint szolgálom a kultúránkat, az általam vezetett színház pedig a nemzetet. 

Többek között a múlt évben meghívott belga Jan Fabre Vér vagyok című produkciójának műsorra tűzését kifogásolta Dúró Dóra. Nem talál kivetnivalót abban, hogy egy provokációiról híres, szexuális zaklatásért elítélt személyt hívtak el vendégrendezőnek a Nemzeti Színházba? 

Rá kell nézni a repertoárunkra: van negyvennégy címünk, kétharmada magyar szerző, emeljen bárki kifogást ez ellen. Nagyon egyszerű, nem érzésekre kell hagyatkozni, hanem meg kell nézni, mit játszottunk januárban az Egri csillagoktól Szarka Tamás Esthajnalán és a János vitézen át Vörösmarty Csongor és Tündéjéig. Ezek a darabok alkotják a repertoárunk gerincét. Azt, hogy tizenkét és fél év alatt volt egy olyan darab, amely kapcsán felmerülhetnek kifogások, nem tartom botránynak. Ráadásul ez sem fekete-fehér történet. Mindenhol leírják, hogy Jan Fabrét jogerősen elítélték, de lehet más olvasata is ennek. Nem akárki a fickó. Felvállaltan katolikus ember, nagy tisztelője Magyarországnak, úgy tudom, ő volt az első élő képzőművész, akinek kiállítása volt a Louvre-ban. Lehet, hogy hibázott, az is lehet, hogy sok mindenben mást gondolunk, de nem ő volt az egyetlen, akit művészi érdemei figyelmen kívül hagyásával a MeToo nevű boszorkányüldözés idején kiradíroztak Európából. Egy gesztust gyakoroltunk felé a meghívással, néhányszor lejátszottuk a darabot, de már több mint egy éve nem megy. 

Nem ő az egyetlen külföldi rendező, akinek modern rendezése vegyes fogadtatásra talál. Mit üzen azoknak, akiket ezek az előadások elidegenítenek a Nemzetitől? 

Nézzük kicsit távlatosabban a dolgot: a mindenkori Nemzetinek küldetése a színházi nyelvet megújító alkotókat megszólítani. Ez esztétikai értelemben természetesen kockázatos, hiszen a legtöbb újító járatlan utakra tér. De ha azt szeretnénk, hogy az intézmény nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét, és a legmagasabb művészi színvonalon szolgálhassa a magyar nemzetet, akkor nem lehetünk kockázatkerülők vagy megalkuvók. Elgondolkodtató, hogy akik a politikai gondolkodásban ünneplik a korszellemtől, az éppen divatostól eltérő, unortodox megoldásokat, vajon miért olyan konformisták a művészetek terén. 

Legújabban a Karl Marx A tőkéjéből készülő darab verte ki a biztosítékot: az előadásnak már akkor nekiment Bayer Zsolt és az ön által említett Fekete Rajmund, amikor másfél évvel ezelőtt híre ment, hogy színre viszik. 

Úgy ítélkeznek, hogy nem tudnak semmit, múlt időben beszélnek az előadásról, holott a bemutató márciusban lesz. 

De hogy jön egyáltalán a képbe Marx műve? 

Régóta foglalkozom már vele, eredetileg egy évvel ezelőtt mutattuk volna be, sajnálom, hogy nem került rá sor, mert akkor már több ezren látták volna, és nem vaktában támadnának. Egyébként hatalmas érdeklődés van a darab iránt, talán nem volt még olyan előadásunk, amelyik körül ekkora zsongás lett volna. 

Miért foglalkoztatja ez az alkotás, és miért tartja épp most időszerűnek? 

Kezdetben csak A tőkére szorítkoztam volna, de ahogy beleástam magam Marx életébe, egyre inkább áttevődött a hangsúly. Van egy alaphelyzet, amit nehéz megérteni: 

A gyilkos uszítástól a terror hitelesítésén át az antiszemita kijelentésekig sok minden idézhető tőle. Olyan antiszemita írásai vannak, amilyeneket Adolf Hitler is megirigyelt volna! Nem szeretnék politológust játszani, de ilyen német szellemi előzmények után kérdés, hogy a nemzetiszocializmus a fajgyűlöletet vajon a nemzeti vagy inkább a szocialista hagyományokból merítette. Hogy van az, hogy ez az ember még mindig hat? Hogyan fordulhat elő, hogy Marx születésének 200. évfordulóján, 2018-ban Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök – aki ráadásul néppárti politikusként elvileg keresztény-konzervatív – relativizálta a német filozófus döbbenetes eszméit? Ami Marx gondolatainak forrásvidékét vagy a filozófus személyes életét illeti, szintén megdöbbentő körülményekkel találkozunk. Gyűlölködő gondolatairól és a személyes életéről persze nem beszélnek. Sztálinok, Leninek, Mao Ce-tungok, Kim Ir Szenek nőttek ki az eszméiből, óvatos számítások szerint is százmillió ember halála köthető ehhez az ideológiához. És mégis él az emlékezete. Amikor ideológiai továbbélését látjuk a woke és a cancel culture mozgalomban, elszörnyed az ember. Ezt akarom körüljárni az előadásban. 

Hogy kerül a darabba János evangéliuma? 

Tulajdonképpen egy tetemre hívással kezdünk, és egy passiójáték kerekedik ki belőle. Az alaphelyzet egy bírósági tárgyalás, ahol vannak tanúk, vádlók, védők, a végén pedig egy ítélet. Közben Szent János apokaliptikus látomásai elevenednek meg. Látható, hogy az utókor, mi, emberek még kétszáz évvel később sem vagyunk képesek tisztán látni, ám hitem szerint nem a miénk az ítélet, a Gondviselő szavainak tükrében méretik meg ez az eszmerendszer is. 

Vagyis az Isten nélküli világot akarja bemutatni a művön keresztül? 

Erről szól az előadás. Arról, hogy Marx „meg akarja bosszulni Istent”. Iszonytató szövegeket mond a vallásról, a hívő emberről, a családról, a nemzetről: mindenről, ami számunkra szent. Rémisztő, ahogy megnyilvánul a nemzetekkel kapcsolatban, a szlávokkal, de a saját nemzetével kapcsolatban is. Valójában nemzetteleníteni akarta a világot. Egy csomó minden visszacseng ma – amikor az európai mainstream hívószavait halljuk, a Kommunista kiáltványból már ismerősek lehetnek. Václav Havel csehszlovák, majd cseh köztársasági elnök 1989-ben mindezt kiválóan látta előre, amikor Marx szövegeit a radioaktív sugárzás hatásához hasonlította: a gyűlölettel teli szavak pusztítása is sokszor csak később, a következményekből mérhető fel. 

Miért épp most nyúlt a témához? 

Aggodalommal tölt el, hogy milyen világ jön, mi vár a gyerekeinkre. Érzékelünk valamiféle vajúdást a világban, vagy ez a világ lesz elpusztítva, vagy túléli ezt a krízist is, és megszül valami mást. Ennél aktuálisabb anyagot ki sem választhattam volna! A mi szent témáink, szent szövegeink időről időre gúny és gyalázkodás tárgyai, miért ne nyúlhatnék Marx művéhez? Ha a kereszténység vagy a nemzeti érzés kritikájáról van szó, nincsenek tabuk, mi pedig óvatoskodva tartjuk el magunktól a korszellem folyton hivatkozott forrásait. 

Ha tudományos konferenciák, cikkek, publicisztikák, politikai viták tárgya lehet, színházi előadásnak vajon miért nem? 

A választás közeledtével minden bizonnyal egyre gyakoribbak lesznek a Nagy Ervinnel való csörtéjéhez hasonló pengeváltások. Felkészült ezekre? 

Amit meg kell vívni, azt meg kell vívni, de alapvetően nem örülök ennek. Aki kicsit is ismer, tudja, hogy békés ember vagyok, és nem is bírom a feszültséget magunk körül. Vannak viszont helyzetek, amikor az ember lelkiismerete nem engedi, hogy ne szólaljon meg. Így volt ez 2002-ben, amikor a szakma nagyjai elmondták, hogy nincs szükség a Nemzeti Színházra. Borzalmas volt az egész, a támadások azóta is a nemzeti jelző folyamatos megkérdőjelezéséből erednek. Ugyanakkor mit látunk? Nekünk vannak elképzeléseink, terveink, a másik oldalon nem tudni, mi van. Emlékszünk a diadaltól megittasult hangulatra, amikor a baloldal visszavette a főváros vezetését. Volt itt minden a Budapest-köztársaságtól az alpári vidékizésig. 

Ha mi nem csináljuk meg a színházi olimpiát, nincs tisztességesen megünnepelve Budapest egyesülésének 150. évfordulója; a város vezetése és annak szellemi holdudvara egy hakniszerű utcabállal és egy metróban megrendezett performansszal „ünnepelte”. Ennyire futotta a progresszív szellemi elittől. Nincs semmi, szánalmas gondolattalanság van. 

Mire a legbüszkébb az ön tizenkét évéből? 

Először is arra, hogy a Nemzeti Színházban hihetetlen ellenszélben, agresszív médiakampány és gyűlölködés közepette létrehoztunk egy világviszonylatban is egyedülálló működési formát: a Nemzeti egyszerre repertoárszínház, befogadóintézmény, utazótársulat és oktatási központ. Sokaknak fájdalmas, de mindeközben telt házasok vagyunk. A világ legjelentősebb színházaival tartunk fenn partneri viszonyt, a Madách nemzetközi színházi találkozó (MITEM) pedig Európa legjelentősebb fesztiváljai közé nőtte ki magát. Azért vállaljuk a társulatot és a műszakot is megterhelő utazásokat országszerte és a határon túl, mert mi tényleg a nemzet színháza akarunk lenni. Alföldi Róbert utolsó igazgatói évében négy alkalommal, mi tavaly több mint százszor mozdultunk ki a Duna-parti épületből. Emellett felépítettünk egy rendszert, amelynek a segítségével mára mindenkihez közelebb hoztuk az előadó-művészetet. Már a 2000-es évek elején azt láttuk, hogy a magyar lakosság jelentős része, az iskolás gyerekek hatvan százaléka nem jut el színházba, ezért kitaláltuk az általános iskolásoknak szóló Lázár Ervin-programot. Azóta létrejött a Vitéz László-program az óvodásoknak, a KultUp a középiskolásoknak, az egyetemistáknak pedig a Csontváry-program. A kormány felismerte az ebben rejlő erőt, mellénk állt, és a rendszer az állami támogatásnak köszönhetően működik. A Déryné-program az ötezer főnél kisebb lélekszámú településeknek viszi el a színház élményét, ez évtől már a határon túlra is. Ezres számban játszunk előadást kistelepüléseken, átfogjuk és szolgáljuk az egész nemzetet. 

Többek között a Déryné-programot is megszüntetnék az ellenfeleik. 

Akik csupán a körút elejétől a végéig látnak el, azoknak ez nem számít. Szívesen elvinném a harcoló agitátorokat, hogy nézzék meg, mit jelent ma az embereknek Kárpátalján, hogy havi szinten tizenöt-húsz előadás érkezik hozzájuk a Határtalan programban. Vagy az itthoni kis falvakba, ahol elmondják, hogy emberemlékezet óta nem járt feléjük senki. És mindez ingyen – nyilván ez is zavarja a károgókat. 

Máté Gábor és Mácsai Pál, két ikonikus budapesti színház azóta leköszönt igazgatója elzárkóztak az említett színházi olimpián való részvételtől, mondván, feloldhatatlan az ellentét a két oldal között, az állami pénznek pedig egy ilyen rendezvény helyett az „ellehetetlenített” független szcénánál volna a helye. Mit mond erre? 

A színházi olimpia a világszínház kiemelkedő eseménye lett, hasonló léptékű színházi rendezvény soha nem volt még Magyarországon. Mégis mindig a három pesti színház távolmaradásáról kérdeznek, nem pedig arról a több mint száz magyarországi intézményről, amely lehetőséget lát az olimpiában, és gazdagodik általa. A magyar kulturális élet sokszínű, rengeteg különböző gondolat, sokféle vita, felfogás van jelen egyszerre. Sokszor elmondtam már, az államilag támogatott színházak számát tekintve lakosságarányosan az első helyen vagyunk a világ fővárosai között. Kétszáz-kétszázötven alternatív színház van Budapesten, már a szám is abszurd, különösen, ha összehasonlítjuk a környező országok adataival – több mint tízszeres a szorzó. De követelik, hogy legyen még száz, amely igazából se nem alternatív, se nem független. Még hálás lehetek, amikor azt mondják Nagy Ervinék, a támogatásunk kétharmadát elvennék, hiszen az elvtársaik – például Schilling Árpád – meg egyenesen ledózerolnák a Nemzetit. 

Őszintén, kíváncsi lennék, milyen elképzeléseik vannak. Egyelőre annyi, hogy legyen még több pénz. De mire? A kulturális ajánlatuk: több fedezetet kérnek egy biankó csekkre. Megjegyzem, amíg minisztériumi fenntartásban voltak, a Katona József, az Örkény és a Radnóti Színház támogatása folyamatosan nőtt. Az ellenzék kultuszminiszter-jelöltje vagy -önjelöltje pedig semmilyen gondolattal, koncepcióval nem áll elő, csak azzal, hogy elvenné a forrásokat a jelenleg működő intézményektől. A szakadás azért van, mert mi másként gondolkodunk. 

Hogyan értékeli a Színház- és Filmművészeti Egyetem viharos átalakítását öt év távlatából? 

Nemrég publikálták a Uniside 2026 nevű rangsort, amely az Oktatási Hivatal, illetve a Clarivate cég Web of Science platformjának 2025-ös adataira épül, eszerint a Színház- és Filmművészeti Egyetem a művészeti képzés területén a huszonegy hazai rangsorolt felsőoktatási intézmény közül a második helyen áll a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mögött. Ez is bizonyítja, hogy sikerült évtizedes hiányokat, elmaradásokat pótolnunk, régóta igényelt infrastrukturális fejlesztéseket megvalósítanunk. Persze korántsem értünk a végére. Most kezdünk az Ódry Színpad átépítésébe és a kollégium felújításába, hamarosan kiírjuk a pályázatot. Egy csomó munka van még, de egy biztos: ahogyan a Nemzeti Színházat is kinyitottuk a világszínházra, úgy tártuk ki az egyetem kapuit is abból a belterjes, szűk látókörű valamiből, ami jellemezte. Schilling Árpád annak idején még bűnbarlangnak nevezte, Bodó Viktor rendező pedig kuplerájhoz hasonlította az intézményt, de ezek a vélemények a szellemi szuverenitás nagyobb dicsőségére elnémultak, amikor a változás végre elindult, és hirtelen áthangolódtak a modellváltás elleni éles kiáltássá. Egyetlen példával tudom illusztrálni a változás irányát: a múlt évben negyvennégy külföldi vendégprofesszora volt az egyetemnek; ha visszamenőleg megnézzük a statisztikákat, az előző vezetés tíz év alatt tudta felmutatni ezt. Emellett a korábbi rektor, Ascher Tamás elvein nyugvó „pedagógia” helyett, amely szétszedni akarta a növendékeket, majd újra összerakni – egy bizonyos gondolkodás, értékrend kizárólagosságát beléjük plántálva –, mi határozottan arra törekszünk, hogy megőrizzük a gyerekek méltóságát, és tiszteletben tartsuk a lelkük szuverenitását. Emlékszik valaki régről nyílt vitákra az egyetemen? Szó sem lehetett ilyesmiről! Én viszont ahogyan eddig, úgy a továbbiakban is hajlandó vagyok beszélgetni, vitatkozni a hallgatókkal. 

Mit szólt régi kollégája, Cserhalmi György szerepvállalásához a Free SZFE mozgalom mellett? 

Gyurival jó viszonyban voltam, fiatalkori idolom, annak idején nagyon megtisztelt, hogy leszerződött Debrecenbe az általam vezetett Csokonai Nemzeti Színházba. Voltak időszakok, amikor kimondottan közel kerültünk egymáshoz. Sokat mesélt a közös útjainkon a magyar kulturális közéletről, múltról, színházról. Az én meghívásomra kezdett el tanítani, amikor osztályvezető tanárnak kértem fel Kaposváron, és nálunk, a Nemzeti Színházban tartotta az óráit. Sajnálom, hogy így alakult. Kapcsolatunk utolsó mélypontja az életrajzi könyve volt, amelyben háromszor is hazudik rólam. A Nemzetiből a sajnálatos balesete után távozó Szász Juli tisztességére vall, hogy nyilvánosan cáfolta meg Gyurit. Fájdalmas dolgok ezek, de ez van. 

A fia a közelmúltban Néma csend címmel rendezett a Katona József Színházban egy Hamlet-előadást, amelyben megidézi a régi SZFE-t védő fiatalok ellenállását. Mit szólt hozzá? 

Nem láttam, a Katonába nem megyek, nem azért, mert a darab az SZFE-ről szól, hanem mert abba a színházba, ahol a magánéletbe belemásznak, élő embereket mocskolnak, nem teszem be a lábamat. Attila fiamnak van egy véleménye a történtekről, nem mondom, hogy nem lennék boldogabb, ha ebben a kérdésben egyetértenénk, de elfogadom. Leginkább a hogyanban nem értünk egyet – hogy változtatni kellett, azt ő is elismeri. 

Meg szokta nézni a fia rendezéseit, színészi alakításait? 

Igyekszem. A frissen bemutatott Letargiát a Vígben még nem láttam, de meg fogom nézni. Utoljára ami igazán nagy hatással volt rám, az a Bartók Béláról szóló Barbárok és a kolozsvári magyar színház egykori igazgatójáról, a magyar filmtörténet legendás alakjáról szóló, Janovics című darab volt. Mindkettő nagyszerű előadás, itt is játszották nálunk a Nemzetiben. Józan kapcsolatban vagyunk, meg szoktuk vitatni a munkáinkat, be is szoktuk vallani egymásnak, ha valami nem igazán sikerült. Úgy érzem, a Letargiára most nagyon büszke, és a katonás rendezését is fontosnak tartja. 

Maradjunk még a családnál. Több közeli családtagja ma is a határ túloldalán él, van, aki Ungváron, más Kijevben, a fia édesanyja pedig Moszkvában. Hogyan éli meg az ukrajnai háború elhúzódó borzalmait? 

Ebben a témában a személyes érintettség okán óvatosan fogalmazok. Az orosz–ukrán háború a tébolyt szabadította el. A családomat nézve előfordulhat, hogy akár unokatestvérek harcolnak egymás ellen. A MITEM szervezésekor mindig mindent megtettünk, hogy hidat építsünk egymással bizalmatlan nemzetek között, így tettünk ebben a keleti szláv viszonylatban is: ameddig lehetett, meghívtuk a feleket. Amikor az orosz invázióból és az egész háborúból Európa ruszofób propagandát csinált, az események reménytelenné váltak. Mi a Nemzetiben próbálunk segíteni: négy éve itt van nálunk a beregszászi színház társulata, attól tud még mindig létezni, hogy befogadtuk. Munkával gyógyítjuk a lelküket. Attila fiam és én magam is két előadást rendeztünk nekik, olyat is, amelyben direkt nők játszanak, hogy haza tudjanak menni. Faluznak, iskolákban játszanak. Néha félbeszakad az előadás, lemennek az óvóhelyre, vagy kikapcsol az áram. 

Ha a négy éve tartó helytállásukra gondolok, mély tisztelet ébred bennem. Csak Zrínyi Ilonához tudom mérni, ahogyan a II. Rákóczi Ferenc-egyetem vezetője, Orosz Ildikó vagy a beregszászi magyar színház igazgatója, Sin Edina vezeti a rá bízott munkatársakat. 

Kijevben tanult, Ukrajna függetlenné válásakor ön is tüntetett a Majdanon. Ma mit érez, és hogyan látja a kusza politikai viszonyokat? 

Amikor egyetemista voltam, eufória volt Kijevben. Hittünk egy jobb jövőben, a magyar állam másodikként ismerte el Ukrajna függetlenségét. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen hamar eljön majd a pillanat, amikor ismét másodrangú állampolgárnak kell éreznünk magunkat. Azóta is folyamatosan ezt éreztetik velünk: a Szovjetunióban az oroszhoz képest, most meg az ukránhoz képest vagyunk másodrangú emberek. Kegyelem, hogy egyáltalán engednek megszólalni, az iskoláink sok korlátozó intézkedés mellett, de működhetnek, és még megvan a színház. Isten tudja, meddig. Mindezt a kisebbségi és az emberi jogok fontosságát hangoztató Európai Unió tagságára várakozó országban… 

A Beregszászról Debrecenen át a Nemzetiig önt követő színészházaspár, Szűcs Nelli és Trill Zsolt személyes története is sokatmondó: Nelli úgy tudta eltemetni az édesapját, hogy a férje elvitte őt a határig, de nem léphetett át, mert azonnal elvitték volna katonának. 

Rángatják az utcáról az embereket, borzasztó, nagyon szomorú. Halálos áldozatok, sérültek, otthonukat elhagyni kényszerülők, lassan elfogy a kárpátaljai magyarság – és most már nincs jó megoldás. Az igazi gazemberség, hogy a legelején akik tehettek volna érte, nem használtak ki mindent, hogy megakadályozzák a konfliktus elmérgesedését. Háborút indítani megbocsáthatatlan bűn. De fontolgatja valaki, hogy a béketárgyalásokat annak idején állítólag aláásó Boris Johnson brit miniszterelnököt háborús bűnösséggel kellene vádolni? Ezek azok a történelmi bűnök, mulasztások, politikai játszmák, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Világos volt, hogy ha beengedjük a migránsok tömegeit Európába, annak végzetes következményei lesznek, ahogyan az is, hogy ha nem tudjuk megakadályozni a háború kitörését és eszkalációját, nem tudjuk majd megfékezni. Most Európa Oroszországot akarja legyőzni, azt a nagyhatalmat, amelynek hatezer atomtöltet van a birtokában – mit gondol, majd beletörődve nézi végig mindezt…? Téboly. 

Hogyan tekint a közelgő hazai választás elé? 

Mint minden normális embert, engem is zavar az eldurvuló hangnem, a folytonos gyűlölködés. De elkötelezett vagyok, hiszem, hogy az az irány, amelyet Orbán Viktor miniszterelnök képvisel, helyes, de természetesen lehet kritikai megjegyzéseket megfogalmazni. Ám olyan nagy a tét, az alapkérdésekben pedig csak ez az erő képviseli a helyes utat, hogy egyszerűen nem merülhet föl más választás. 

Bízom a magyar emberek józanságában. Olyan időket élünk, hogy nem hallgathatunk, ki kell állnunk az értékeink mellett. Korábban sem rejtettem véka alá a véleményemet, nem húzódtam szélárnyékba, ha harcolni kellett. Úgy érzem, ez most valóban sorsdöntő pillanat.

Nyitókép: Földházi Árpád