Egy Radnóti-idézet jutott eszembe erről: „Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, de nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál." Gyönyörű, de megérinti-e vajon a líra Fekete lelkét? Vagy itt van Zrínyi híres műve, a „Ne bátsd a magyart!”, ahol a szerző arra buzdít, hogy a magyarok fegyverrel és vitézi elszántsággal védelmezzék magukat az ellenséggel szemben, mert nincs más menekvés. A párbeszéd végére kiderül: ki is az, aki szívből védelmezi a magyarokat, s ki az, aki csak politikai érdekből, zsoldosként teszi mindezt?
Lázár ugyanis Illyés Gyulával szólva azt válaszolta: magyar az, aki magyarnak vallja magát.
Ez a csípőből leadott felelet telitalálat volt, meglephette a magyarázkodásra számító, agresszíven fellépő tiszást. Fekete azonban kötötte az ebet a karóhoz. Feketének lehetett némi lelkiismeret-furdalása – ha ugyan ismeri ezt a fogalmat –, tudván, hogy se a Tisza, se ő nem szolgál magyar érdeket, sokkal inkább Brüsszelét. A politikai érdek felől vizsgálva a kérdést az ő magyarságuk mindenesetre fura, öntudatuk térfogata ennek ellenére a hőlégballonok méretét is kenterbe veri. Az Illyés Gyula-i megfogalmazás azonban az ő magyarságuk élét sem csorbította ki.