Kedves Mérő László! Lehet-e szakavatott pszichológusként, művelt emberként nem látni vagy tagadni a nyilvánvalót?

Kedves Laci! Bár ismeretségünk féloldalas, talán megbocsátod a személyes hangvételt –

Régen volt, s a tajtékos kilencvenes években ez kimondottan szokatlan, laza és innovatív gyakorlatnak tűnt. Azóta – néhány kivételt leszámítva – a magyar nyelvből kihalt a magázódás, tinédzser lányok és fiúk magától értetődő természetességgel tegeznek le jó előre minden szembejövőt, a természetükből adódóan alá-fölérendeltségi viszonyokat további terheltségi rétegekkel bonyolítva, extrém esetben akár fordított csendőrpertut eredményezve. De ennek igazából csak érintőleges szerepe van, hagyjuk is.

A féloldalas ismeretség – azaz én ismerlek téged, te engem nem; bizonyára vannak még így ezzel pár ezren széles e hazában – abból az időszakból származik, amikor párhuzamosan oktattál a pszichológia szakos hallgatóknak matematikát és a matematika szakosoknak pszichológiát.

Híredre jártunk, mondhatni. Nekem egy alkalmazott matematikus barátom szólt, hogy van egy lebilincselő stílusú oktató a TTK-n, és szerinte érdemes lenne egyszer vele tartanom az egyik előadásodra. Így is tettem, majd azonmód ott is ragadtam egy szemeszterre (de lehet, hogy volt az egy tanév is) kibicelni. Közírói tevékenységed akkoriban még kibontakozóban-felívelőben volt, az Észjárásokat többen már ismertük és olvastuk, a Mindenki másképp egyforma friss, ropogós újdonság volt.

Ugyanazon motivációk mentén szerettem volna mindezt előrebocsátani, mint Győrffy Ákos tette a minap Lovasi András aktuális produktumának elemzése során. Mert a terület más ugyan, de az alapvető tapasztalás szóról szóra ugyanaz volt: „[i]lyesmit én addig nem hallottam, magyarul legalábbis nem.”

s ez nekünk, megalvadt struktúrákba beleragadt hallgatóknak egészen új, különleges élmény volt. Akkoriban nem volt még Erasmus (most újra nincs, so it goes), a tömegek internetje első bizonytalan lépéseit próbálgatta, így önképzésre legfeljebb a könyvtárak adtak lehetőséget mindazoknak, akik bírták üleppel (a túlnyomó többség persze nem bírta, ami a lét elviselhetetlen könnyűségét kínáló egyetemi-kollégiumi élet fényében nem is meglepő).

Korai huszonévesként az is felettébb imponáló volt, hogy nem vetted magadat túlságosan komolyan,

Szimpatikus volt az önreflexió, hiszen az mégiscsak embert próbáló feladat, és az azt megspórolni nem kívánó – saját magával szemben is kritikusan gondolkodó – minden tiszteletet megérdemel, legyen akár oktató, tudós, vezető vagy egyszeri ember.

2010 után aztán történt, ami történt és elkezdtek kissé furcsa, az általam tapasztalt valósággal kevéssé összevágó irányba tolódni az írásaid. De ezt elfogadtam a valóság részeként, mint Kende Ágnes azt, hogy a gyerekeinek nem lesz roma származású osztálytársa Hidegkúton. Hiszen mindenki másképp egyforma. Ugyanakkor talán pont emiatt éreztem az utóbbi évek egyik legfontosabb közéleti megszólalásának sárazsadányi választói megfigyelői tapasztalataid ATV-béli feldolgozását. Idézzük fel betűhíven, mit tartottál fontosnak elmondani rögtön a legelején:

Ejha, gondoltam, ez újra a hajdani iskolapadban a „szegényeknek lopja” (emlékszel?) és hasonló pszichológiai kísérletekkel sztorizgató Mérő Laci. Kimaxolt önreflexió, tanulságok levonva és elraktározva.

ahova ráadásul folyóvizet kezdtek el bevezetni bizonyos ügyeskedők. Árad a mosás, mintegy. Vagy talán Ivan Karamazovnak van igaza, aki szerint a butaság szerény és őszinte, az ész meg köntörfalazik és titkolózik? Hátha mégsem.

Igazságod van: a panaszkultúra legalább olyannyira elválaszthatatlan közös hazánktól, mint a gulyásleves-sztereotípia meg a moll-skála. Itt folyton beborul; az általános panaszkultúra mégsem adhat se magyarázatot, se felmentést mindenre. Amikor olyasmit olvasni tőled, hogy „[m]ost épp egy olyan kormányzata és ellenzéke van az országnak, amely a rémtörténeteket erősíti fel, de meggyőződésem, hogy ez úgy olvad majd el, mint tavasszal a hó, mihelyt lesz egy kormányváltás és ellenzékváltás”, bizony nehéz meglátni a tülekedő fellegek mögött a napfényt.

Merthogy az ellenzékváltás itt zajlik a szemünk előtt, present continuousban.

Csak hát nem egészen mindegy, mi előtt. Hogy az elmúlt bő egy évben elúrhodni látszó általános stílusvirágzás mégis minek ágyaz meg. Természetesen lehet napestig vitatkozni akció és reakció mibenlétén, egymáshoz való viszonyán és időbeliségén, amivel garantáltan vagy Ádámig és Éváig (de legalábbis Káinig és Ábelig) jutunk, vagy oda, ahova minden kocsmai verekedésnél, ahol saját elmondása szerint mindig mindenki csak visszaütött. Az is biztos, hogy Magyarországon sok szempontból nem ideális a helyzet, sok a tenni- és javítanivaló. Ugyanakkor adódik a kérdés, hogy hol található az idea?

Számos gondolat bánt engemet. Művelt, nyelveket beszélő, világlátott, tapasztalt ember képes lehet-e hinni az ennél csak jobb lehet faékegyszerű, konstruált valóságában úgy, hogy közben azt is bebeszéli magának: ez szigorúan tényalapú jogos felháborodás, nem pedig a gyűlölet-kontrahárfa érzelmi húrjainak gyepálása? Ki lehet-e magyarázni legalább önmagunk számára, hogy amikor a Hotel Ruanda szelleme elevenedik meg „minőségi” „áthallásokban”, annak egyenes következménye majd a vegytiszta szeretet eljövetele és áradása lesz?

Zárójel: a kripliző alváltozattal kapcsolatban az ember eszébe juthat Liam Neeson karaktere a The Ballad of Buster Scruggs című zseniális Coen Brothers-mozi Meal Ticket jelenetéből, ahol a végkifejlet is megtekinthető. Zárójel bezárva.

Lehet-e azt gondolni: édes mindegy, hogy egy kitömött barbár búvárruha, egy mosógép, egy sorozatgyártott-fröccsöntött helytartó, vagy maga Incitatus vezeti az országot, a Szent Cél érdekében nincs túl nagy ár? És főleg: lehet-e szakavatott pszichológusként nem látni, vagy tagadni a nyilvánvalót?

De miről is beszélek itt ilyen bő lére eresztve, mikor te magad adtad kezünkbe a megoldókulcsot, imígyen: 

Így hát marad a kínzó kérdések legkínzóbbika, amelyet csakis önmagad számára tudsz megválaszolni: 

(el)fogadod-e?

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner