Egyéves a magyar átok: nem elég hülyének lenni, hülyének is kell látszani!

Magyar Péter egy éve még kizárta, hogy politikai pályára álljon, azóta a legerősebb ellenzéki párt vezetője lett, ami kétségkívül figyelemre méltó. Teljesítményét növeli, hogy táborát úgy volt képes gyarapítani, hogy közben botrányból botrányba táncolt. Meglehet,

Hiszen titokban rögzítette, majd a közfigyelem felkeltéséhez publikussá tette felesége neki szánt szavait, később egy kocsmában méltatlan helyzetbe került, a gyanú szerint elvette és a Dunába hajította valakinek a telefonját, olykor gazdasági simlik kapcsán szerepelt a hírekben, és az is kiderült, hogy a szava semmit nem ér: nem mond le mentelmi jogáról, bár köztörvényes ügyben kérik a kiadását.

Megtapasztalhattuk, hogy az intellektuális igényesség és az önreflexió teljes hiánya mellett is élre törhet valaki az ellenzéki választók hitéért folytatott küzdelemben.

Mindazoknak, akik régóta ellenzéki pártokra adják le a voksukat, mert azonosulnak az értékrendjükkel, és/vagy mert ellenszenvesnek tartják a kormányt, négy súlyos választási vereség, számos egyszeri használatra is alkalmatlan miniszterelnök-jelölt után

A nagy menetelésben Magyart továbbra is védte páncélzata, annak ellenére, hogy azt a meglepő stratégiát választotta, hogy következetesen sértegeti az újságírókat és a médiumokat, mivel a leghalványabb ellentmondást sem képes analitikusan befogadni, ellenséges gesztusként tételez minden hozzá intézett kérdést, ha nem a kottája szerint szól.

Amikor Gulyás Márton stúdiójában azt fejtegette, hogy megszűnt a társadalmi mobilitás, épp a kaposvári MCC-ben ültem, ahol olyan nehéz helyzetben élő falusi diákokkal is beszélgettem, akiket a kollégium tehetséggondozói emeltek be a programjukba, megadva nekik minden lehetőséget a minőségi továbbtanuláshoz. Arról hallottam, hogy Kaposváron huszonegy közoktatásban dolgozó tanár kapott éppen tehetséggondozást segítő ösztöndíjat az innovációs tárcától.

A nagy kampánnyal beharangozott zászlóbontón a Tisza Párt vezetője bemutatott néhány új arcot is, ám az egyetlen feltűnést keltő figura a leváltott vezérkari főnök volt. Ruszin­-Szendi Romulusz sértettsége tökéletesen érthető: akit leváltanak tisztségéről, az ritkán veszi jó néven. Honvédelmi berkekből azt hallani, hogy a most a Tiszához igazoló vezérkari főnököt azért kellett meneszteni, mert hiányzott a képessége a harcászati feladatokon túli stratégia­alkotáshoz.

Azonban beszédének az a része, amely nem ellenőrizhetetlen állításokból állt – mit gondolnak az egyenruhások úgy általában –, egyezett a kormánypárti narratívával.

Magyar és emberei a legfontosabb kérdésekben úgy beszélnek, mintha egy mesterségesintelligencia-programnak azt az utasítást adnánk, hogy gyenge minőségben és kissé lebutítva mondja el a Fidesz fő üzeneteit, úgy, hogy minden második tagmondatban szóljon be Orbán Viktornak, és

Sokáig nem értettem, miért mondta Gulyás Gergely egy alkalommal, hogy ha Magyar Péter lesz az ellenzék arca, a kormánypárti szavazóknak nagy szerencséjük van. A miniszter szavainak mostanság lett fedezete számomra.

Itt vegetáriánusoknak kínál valaki gyorsétteremben készült húst, s ezzel a junk fooddal próbálja magához csábítani azokat, akik a hazaiból is csemegézhetnek. Miért szavazna egy valóban liberális, baloldali és/vagy zöldpárti polgár a Tiszára? Hiszen neki tartalmilag nem kínál semmit. S a kormánypárt szavazói miért is voksolnának rá?

amelyeket az általa elárult és folyamatosan sértegetett közösség hangoztat.

Ez így hosszú távon nem fenntartható kínálat, akkor sem, ha a protestszavazók nagy részét egy tét nélküli választáson sikerült magához csábítania. Ettől még természetesen aggódhat a kormánypárt, de nem Magyar miatt. A választóknak újra meg kell tapasztalniuk, hogy a mindennapi életükben jobban mennek a dolgok, visszatért a 2010-től a koronavírus-járványig tartó konjunktúra, s a kormány képes a gazdasági fellendülés mellett a helyben felmerülő problémákra is friss, értő válaszokat adni.

A Fidesz, mint bármely párt egy normális demokráciában, megbukhat bármikor, de jelen állás szerint csak magát buktathatja meg. Erre ma kevés az esély, de nyilván tapasztalt versenyzőként úgy indul majd neki a választási futamnak, hogy tudja, minden versenyt el lehet veszíteni.

Azonban 

A politikusnak az az alapvető képessége, hogy a folyamatosan változó helyzetekben mindig a leghasznosabbat, illetve a legkevésbé ártalmasat válassza, személyiségéből fakadóan hiányzik belőle. Hiszen ő egyszerűen gondolkodik: ha valami jó történik, mondjuk kisüt a nap, az az ő érdeme, ha beborul, az másé. 

S akkor a nyilvánvaló politikai hibákról még nem szóltunk. Azt mondja Magyar, hogy ha majd hatalomra jutnak, hazahozza az Euró­pai Unióból Magyarországnak járó forrásokat. Milyen beszéd ez? Miért nem arról szól, hogy ott vannak az Európai Parlamentben tíz képviselővel, és éjt nappallá téve küzdenek azért, hogy ezeket a forrásokat szerződés szerint most folyósítsák?

A fővárosban – ahol szintén tíz képviselőjük van – megsértenek mindenkit, majd rendre összeállnak az általuk egyébként lenézett régi ellenzékkel. Miképp máshol is össze kell majd álljanak, hiszen az ellenzéki ajánlatok közötti versenyt mindig felülírja a közösséggé gyúró „lényeg, hogy Orbánt ne” összefogás. Magyar szerint ők a vidék lelke, holott naponta alázzák meg a kormánypárt vidéki szavazóit.

most van először ízig-vérig vidéki kormánya az országnak, amelynek tagjai testközelből érzik a falvak, kisvárosok, mezővárosok rendjét, kultúráját és gondjait, s kiemelt törekvésük szerint a magyar vidék fejlesztése áll politikájuk középpontjában. Szinte nincs olyan pontja az országnak, ahol egy „ilyen volt, ilyen lett” fotón ne látszana a településképen és az ott élők gazdasági helyzetén a gyarapodás.

Átmenetileg, úgy tűnik, az sem, ha mindenkit megsértesz. Hanem már most látszik a valódi kérdés: mi jön az ellenzéki térfélen a rossz klisékkel, rossz erkölccsel harcba induló versenyző után? Mindenkinek – a kormánypártnak is – jót tenne, ha magasabb minőséget képviselne a következő „messiás”.

***