Magyarul, prémium kiadásban is megjelent a 2000-es évek egyik legnagyobb képregény-szenzációja

Nyitókép: Böjtös Gábor, Invincible / Legyőzhetetlen

Miközben a képregények Magyarországon már a két világháború között is népszerűek voltak, hogy aztán a diktatúrák száműzzék ezt a fajta művészetet, a rendszerváltást követő reneszánsz utáni jó néhány évben kifejezetten rossz volt képregény-rajongónak lenni. A Semic-éra végével bekövetkező időszakban akadt néhány jobb-rosszabb próbálkozás, de átütő sikert nem sikerült elérni. A piacot pedig idővel újra be kellett röffenteni, így a Fumax például a puhafedeles mangákkal szólította meg az ázsiai kultúra iránt érdeklődőket, a Kingpin pedig visszahozta a köztudatba a régóta hiányolt szuperhősöket. Persze akadtak izgalmas specialitások akkor és később is, mikor úgy tűnt, hogy lassan telítődik a piac,

Ha volt pozitív következménye ennek a missziónak, akkor az az, hogy az időszak és a Fumax, Vad Virágok és Infinity jellegű hazai kiadóknak köszönhetően mára nemcsak a keményfedeles vagy akár prémium minőségű kiadványok váltak sztenderddé, de maga a kísérletezés is, ami kicsit háttérbe szorította az egyébként is megcsappant érdeklődéssel bíró, megszokott és már túl jól ismert szuperhősöket.

Akiket sok esetben maguk a kísérletezők is kifiguráznak, vagy éppen a megszokottól eltérő helyzetbe helyeznek.

A Fiúk után itt a Legyőzhetetlen

Persze egy újszülöttnek minden vicc új alapon a kifigurázott vagy a szokásos medertől elválasztott történetfolyású héroszok sem mostanság kezdték az ipart. A Watchmen eleve egy, a megszokottól eltérő, de különleges alakokat csatasorba állító történettel rendelkezik, éppen úgy, mint az Esernyő Akadémia. De ha azt vesszük, akkor már az X-Men is reformot hozott a maga idejében, üldözött mutánsaival komoly társadalmi problémákat feszegetve. Spawn a halálból  egészen pontosan a pokolból tért vissza, hogy fittyet hányjon a démoni világ parancsainak, a The Darkness Jackie Estecadója pedig

És akkor ott a már bemutatott The Boys, amely hatalmas fordulattal cserélte meg a szerepeket (a DC-s Bűn Szindikátusa után azért ez sem akkora meglepetés), vagy legalábbis kb. teljes napfogyatkozással árnyékolta azokat, ahogy Garth Ennis karakterei igazi gyökérként csak a nagyközönségnek játszották meg magukat. Nem utolsó sorban itt az Invincible, Robert Kirkman tollából. Kirkman többek között a The Walking Dead képregény-sorozattal bizonyított korábban, így nem is nagyon várt tőle mást az ember, mint újfajta kihívásokat, jól megírt karaktereket.

Brightburn előtt is volt földönkívüli élet a bolygón

A vicc amúgy az, hogy a 2003-as – vagyis akkor indult – Invincible (a Legyőzhetetlen című sorozat is ebből készült) úgy kezdődik, mintha egy átlag DC-sztorit olvasnánk, sőt abból is a tiniknek készült verziót. Még a különböző szuperhősök is egyértelmű másolatai / alternatívái a már ismertebb karaktereknek. Mark, a főszereplő, éppen betölti a 17-et, mikor észreveszi, hogy szuperképességei vannak. Ez igazából csak azért nem annyira meglepetés, mert édesapja, Nolan, a Minden-Ember (Omni-Man), aki Supermanhez hasonlóan egy idegen bolygóról érkezett, célja pedig a Föld megmentése. A bolygót ugyanis rengeteg külső és belső támadás éri, a halandó szuperhősök nem is tudnák ezeket visszaverni a halhatatlannak tűnő idegen segítsége nélkül.

Lassan pedig Mark is egyre több kapcsolattal rendelkezik, képességeit édesapjával fejleszti, míg iskolatársaival fiatalokból álló szupercsapatot alkot, hogy megvédje az embereket. Egy nap azonban egy mészárlást követően minden a feje tetejére áll, a fiú képzelt világa teljesen felbolydul, így komoly döntés elé állítják, aminek a lényege, hogy mi számára a fontosabb és lelkiismerete szerint miért kell küzdenie? Ezzel kicsit a 2019-es Brightburn – A lángoló fiú című film alternatíváját kapjuk meg.

Újabb Kirkman-gyöngyszem

Elsőre nagyon becsapós az Invincible, de onnantól, hogy megtörténik az első komoly fordulat, kifejezetten izgalmassá és érdekessé válik. Van pár dolog, ami nem tetszett, egy minimális érzékenyítés itt is akad, de összességében nézve nagyon jó és kidolgozott a sztori, ami példának okáért a felelősségről is tanmeseként szól. A rajzstílust meg kell szokni, de Cory Walker munkájába sem tudok belekötni, ahogy a kiadásba sem. Már a normál omnibus kiadás is hatalmas, igényes és tartalmas a maga 320 oldalával, de a prémium gyűjtői változat különösképpen ajánlott.

Mindent egybevetve az Invincible szerintem sokkal jobb, mint a szintén a Szukits kiadásában nemrég megjelent The Boys. Legalábbis az első kötet alapján, ami viszont mindegyik esetben igényes és megéri az árát. Garth Ennis sorozatát sokkal öncélúbbnak éreztem, ami csak azért szélsőséges, hogy polgárpukkasztó legyen, míg Kirkman szokás szerint rendelkezett egy koncepcióval, amit alaposan ki is dolgozott. Ez számomra többet ér, mint a szexuális erőszakot népszerűsítő szuperhősök, akik a jóság álcája mögé bújva csak a saját egojukkal törődnek.

Ettől függetlenül érdekel, merre megy tovább a két sorozat. Jövőre visszatérünk rájuk.