Apuék mindig azt mondták, fiam, ha szembejön egy ukrán ember, köszönj neki ukránul, és magyarul fog visszaköszönni! – Pál István Szalonna a Mandinernek

Milyen a kapcsolata most Kárpátaljával?
Aki szereti a szülőföldjét, és nem tud hazamenni, ebbe kicsit belehal. A szüleim haza tudnak menni, mert idősek. Mi mindig azzal foglalkoztunk, hogy megtanultuk a kárpátaljai nemzetiségek kultúráját – legyen szó magyarról, ukránról, ruszinról, románról, cigányról –, és igyekeztünk visszaadni, így aztán sok barátom van ebből a világból, de a legtöbbjükkel megszakadt minden kapcsolat. Azt sem tudom, hogy a világ melyik pontján vannak: otthon, a fronton vagy esetleg külföldön. Több mint húsz éve Magyarországon élek, de mindig haza tudtam menni legalább feltöltődni. Erősen bennünk van Kárpátalja, és nem csak azért, mert sokat tanítunk ott, az otthon érzését adja nekünk, ha ránézünk a viski hegyekre. Szóval nehezen éljük meg a háborút, és nem értjük, miért kell. Én még a Szovjetunióban születtem, de nem volt kérdés, hogy tanulhatunk-e magyarul, lehetünk-e magyarok Kárpátalján, szavalhatunk-e egy ünnepségen az anyanyelvünkön, muzsikálhatunk-e magyarul. Megtanultunk persze oroszul és ukránul is – ez sem volt kérdés. Apuék mindig azt mondták: fiam, ha szembejön egy ukrán ember, köszönj neki ukránul, és magyarul fog visszaköszönni, ha szembejön egy orosz, köszönj oroszul, és magyarul fog vissza­köszönni. A kárpátaljai nemzetiségek eddig így éltek. Most olyan, mintha mindenkiből levágnának egy darabot. Elmentem már ötvenszer a határra, pár hete is jártam Tarpán, felmentem a szőlős dombra, és elláttam hazáig. Sátoraljaújhelyről is elláttam hazáig – de nem mehetek. Aki ezt nem élte át, nem is érti, mi az, hogy nem lehet.

Gyerekkorában milyen volt az élet?
Otthon amikor nem volt villany, diót törtünk. Apuék a kijevi zeneakadémiai diplomájával és karmesteri állásával benzint és zománcfestéket árultak a KGST-piacon. Hat órát álltunk rendszerint a határon, hogy tudjunk Magyarországon népzenét tanulni – mentünk Debrecenbe a Cucáshoz tanulni pár csárdást. Hihetetlen világban nőttünk fel, de nem voltunk boldogtalanok, sosem volt olyan érzésünk, mint most a háború miatt. Egyébként az állampolgárság könnyített megszerzésének lehetősége előtt ukrán állampolgár voltam ukrán útlevéllel, magyarországi tartózkodási engedéllyel, és a fél életemet a bevándorlási hivatalban töltöttem az engedélyekre várva.

Most milyen az élete?
A munka ugyanaz, háború ide vagy oda: kárpát­aljai diákokkal foglalkozunk, próbáljuk megtartani a közösséget. A lényeg, hogy minél kevesebbet érezzenek a háborúból – én például nem is szoktam velük beszélni róla. Nem tudok változtatni a geopolitikai helyzeten, csak kicsit jobbá tudom tenni azok életét, akik elszenvedik. Ismerek olyanokat, akik megjárták a frontot, de senki nem beszél róla. Akik részt vettek valamelyik világháborúban, akiket elvittek málenkij robotra, azok sem beszéltek róla sosem. Valami olyasmit láttak, amit nem akartak továbbadni. Rossz érzés telepedett ránk, akárcsak az egész világra. Amikor azt hinnéd, kicsit elcsendesül a világ, valami sokkal rosszabb jön. A kárpátaljai társadalomban a férfiak nagy része kőművességgel foglalkozott. A nagyszüleim is az építőiparban dolgoztak, elmentek hat hónapra az Altajba, kolhozokban építkeztek, amiért terményt és pénzt kaptak, hazahozták, aztán mentek vissza. Szóval az, hogy a férfiak távol vannak, nem ismeretlen számunkra. Ám akkor volt hat hónap, és tudtad, hogy utána hazamész. Most már a nők is megroppannak, és elhagyják a szülőföldjüket. A házaikat, ameddig lehet, nem adják el, de idővel az lesz a következő lépés.

Állítólag a százharmincezres magyarság fele már eljött. Kiürül Kárpátalja?
Nagyon sokan eljöttek. 1991-ben még százötvenezren voltunk, ennek csak egy része van otthon ma. A legrosszabb forgatókönyv valóban az, hogy elfogy a magyarság, de mi is azért dolgozunk,  hogy ez ne történjen meg. A vágyam, hogy békesség legyen, mindenki tudjon otthon élni, legyen oktatás, munka, mehessen bármerre dolgozni, és elsősorban ne kelljen félni. Nem reménytelen azért minden: a Szól a fülemüle néptánc- és népdalversenyen 61 produkciót hallgathattunk meg. A Hagyományok Háza Kárpát-medencei hálózatának munkatársai hatalmas energiát tesznek bele ebbe.

Hogy látja a kárpátaljai ukrán–magyar viszonyt?
Szerintem a Kárpátalján élők közt nincs ellenségeskedés. Ha valaki csiholni kívánja a konfliktust a Kárpátokon túlról, csak azért tudja, mert nem látja, hogyan éltek Kárpátalján az emberek. Ha a szomszédnak nem volt kenyere, átadtunk egy darabot, nem néztük, mi a nemzetisége vagy a vallása. Így éltünk Kárpátalján, nincsenek egymással problémáink. Provokálni viszont bárhonnan lehet. Azt kell erősíteni, hogy nincs egymással problémánk. Csodálatos vidéken lakunk a Kárpátok ölelésében. A kárpátaljai gasztronómia hűen tükrözi mindezt: a szláv salátáktól a magyar töltött káposztáig minden megvan.

Hogyan tud működni a péterfalvi népzenei, néptánc- és kézművestábor?
Már második éve Sátoraljaújhelyre hozunk át négyszáz gyereket. A szülők elviszik a gyermekeiket a határhoz, onnan mi buszokkal visszük be őket a városba. A Rákóczi-táborok fantasztikus helyszínét tudjuk használni. Minden évben úgy indulunk neki, hogy megpróbáljuk otthon megszervezni a tábort, de sok a magyarországi és felvidéki résztvevő is, nem tehetjük meg, hogy konfliktushelyzetben gyerekeket viszünk Ukrajnába, és a tanárok sem szívesen mennek.

És a 2018-ban megalakult Kárpátalja Néptáncegyüttes?
Régi álom volt az együttes életre hívása; Sikentáncz Szilveszternek és a szüleimnek nagy érdemük van benne, és támogatta az Orosz Ildikó vezette beregszászi főiskola is. Reményeink szerint egyszer hivatásos táncegyüttes lesz, ma még félhivatásos, azaz a táncosaink nem ebből élnek. A nyáron sokfelé hívtam őket, most Magyarországon próbálnak. A következő nyárra, remélem, összeáll egy olyan saját műsoruk, amit turnéztatni lehet. A munkának kell a fellépést generálnia, nem a fellépésnek a munkát. A tagok többsége az ungvári táncművészeti egyetemen végzett, tanítanak is itt-ott, a próbákra meg összejönnek. Tudnak táncolni magyart, románt, ukránt, ruszint is. Van egy szép emlékem a Magyar Állami Népi Együttessel: átmentünk a Vereckei-­hágón, és egy kis ruszin településen játszottunk. Bacskai József ungvári főkonzul ajánlotta, hogy álljunk meg ott egy előadás erejéig a Megidézett Kárpátalja című műsorunkkal. Abban van egy kolinda, azaz karácsonyi kántáló ének, ami megvan errefelé cigányul, ruszinul és magyarul is. Elkezdtük énekelni – háromszáz ember felállt velünk, és énekelték. A táncosok könnyei potyogtak. Vagy mondok mást: egyszer felléptünk ezzel a műsorral Tel-Avivban. Amikor a munkácsi zsidó részhez értünk, és a testvérem, Eszter elénekelt egy kárpátaljai zsidó imádságot, sokan felálltak, tartották a telefont, és annyit hallottunk, hogy azt mondják: „Ezt nem hallottuk ötven éve, ezt hallgassátok meg!” Ezek a történetek jól mutatják, mit is jelent együtt élni más nemzetiségekkel. Murzsa Gyula bácsi, a prímás, akitől tanultam, végig tudta mondani a keresztelőtől a lakodalomig, hogy mikor milyen táncrend van, mit kell muzsikálni egy magyar, egy cigány, egy zsidó eseményen. Egy hagyományos muzsikus kiszolgálta azt a közösséget, ahol élt: ha cigány lagziba hívták, azt játszott, ha zsidóba, azt. Van egy harmincas évekbeli felvétel, amin háromszáz zsidó körtáncot jár Munkács főterén – fantasztikus! Mi ezeket már nem láttuk, a zsidóság sajnos Kárpátalján lényegében megszűnt a holokauszt és a szovjet diktatúra miatt: elmentek Brooklynba, Izraelbe, sokfelé.

Sok baloldali értelmiségi panaszkodik mostanában arra, hogy a magyar kormány miatt szégyenkeznie kell külföldön. Ön sokat jár a világban, mit tapasztal?
Nem tapasztalok ilyesmit. Mindig az az érzésem, hogy ezeket újságírók kapják fel. Biztos vannak, akik így gondolják, de el kell jönni Magyarországra, körbe kell nézni, és akkor észre lehet venni, hogy nincs diktatúra. Én még olyan országban születtem, ahol diktatúra volt, tudom, miről beszélek. Az Egyesült Államokban találkoztam egy hatvanas házaspárral, azt mondták, Magyarországon diktatúra és kommunizmus van, nem lehet ott élni. Kérdeztem, jártak-e már valaha itt. Nem – felelték –, de ezt olvasták. Mondtam, hogy jöjjenek el, akár körbe is vezetem őket. Telefonszámot cseréltünk, eljöttek, és megdöbbentek, hogy milyen csoda szép az ország, jól érezték magukat, és szívesen visszajönnének. Sokan dolgoznak ma azon, hogy rossz hírünket keltsék a világban. Ahová azonban mi megyünk muzsikálni, ott mindig olyan emberekkel találkozunk, akik ragaszkodnak a hagyományaikhoz, és szeretik Magyarországot.

Tudvalevő, hogy fontos önnek a hite. Mit lát a népszámlálás eredménye mögött, amely szerint jelentősen megcsappant a vállaltan keresztények száma?
Eleve fogyunk. Az egyház jól veszi észre, hogy a jövő a fiatalságban van. Azt látom, hogy rengeteg helyen szerveznek a templomok körül fiataloknak szóló rendezvényeket. Nem tudni, vajon megfordulnak-e a trendek hosszú távon, de látok reményt. A világ azonban felgyorsult. Régen az istenhit, a templom jelentette a vasárnapot, a családot, a pihenést. Ma már nem része az életnek a hitélet, noha a megmaradásunk egyik záloga. Ahogy eltűnik a kultúránk, a hagyományainkhoz való ragaszkodás, egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy egyedül ücsörgünk egy házban, és nyomkodjuk a telefonunkat, véleményt mondva a világ olyan kérdéseiről, amelyekre semmilyen rálátásunk nincs. Vannak persze egyházi próbálkozások mindenféle appokkal, de végső soron mégis a beszélgetés hoz össze, illetve azok az alkalmak, amelyek embertől emberig érnek, legyen az táncház, istentisztelet vagy bibliaóra. Ennek van valóságalapja. Vagy nemsokára az lesz, hogy leülök, beírom a ChatGPT-be, hogy Isten, református, vasárnap, és nyom nekem egy istentiszteletet, ami közben eszem valami gyorskaját, és letudtam? Ez lelketlenné tesz. Nem véletlenül szokták mondani, hogy lelke van annak, amit csinál – vagy éppenséggel nincs; ha hiszel benne, van lelke. Nekem a tanítás a mindenem, a hegedű és a gyerekek nevelése. Amikor pihenni akarok, akkor is megállok, meg­javítok egy gyereknek egy hegedűt, farigcsálok.

Mit gondol arról a felvetésről, hogy az egyházak túl szorosan összefonódtak a kormánnyal, és ez hiteltelenné teszi őket?
Hagyjuk már! Ha az összebútorozást jelent, hogy van hagyományunk, keresztény kultúránk, és azt ugyanúgy támogatja az egyház és a kormány is, akkor támogatom is az összebútorozást.

A hagyományos népi kultúrát is temetjük Bartók óta. Hogy látja, van utánpótlás?
Hihetetlen számban! Való igaz, hogy a népi kultúra egy része eltűnőben van. Eltűnőben van az a fajta falusi közösség, amelyiktől mi ezt tanultuk. Viszont sokan költöznek falura. Sokan kezdenek újra népművészettel foglalkozni abban a közegben, ahogy az nyolcvan-száz éve volt, és gyerekeknek is tanítják. A kalotaszegi Mérán húsz-harminc éve volt egy nagy nemzedék, egy táncos csapat, s most ott vannak Varga Zoltánék, akik ezt viszik tovább, a kalotaszegi falvakban újra legényest táncolnak. Ez attól működik, hogy valaki odamegy és csinálja. A Hagyományok Házának van rálátása a Kárpát-medencére, azt tapasztaljuk, van nyitottság a népi kultúrára még a fesztiválokon is. Négy-ötszáz ember összekapaszkodik,és énekel – a külföldiek láthatják, hogy az emberek itt őrzik a kultúrájukat, és milyen gyönyörűen csinálják. Éppen ezt kell tennünk: mutassunk példát, legyünk büszkék a kultúránkra!

A koronavírus-járvány után helyrerázódott a táncházmozgalom?
Igen, helyrerázódott – valami mégis hibádzik. Egy ideig az volt az érzésem, hogy egy csomó eseményt ránk öntöttek egy zsákból, mindenki be akarta pótolni, ami elmaradt, egyszer csak mindenből sok volt. Aztán ez elmúlt, és még mindig keressük magunkat. A Hagyományok Házában és a Fonóban pompásan működik a táncház, nyáron sok fesztivált végigzenéltünk, az is pazar volt. A vidéki helyszíneken tökéletesen működik. Az is tény, hogy megviselnek bennünket a hatalmas változások. A járvány idején egy évre megszűnt a szakmánk, úgy éreztük, feleslegessé váltunk. Mi szellemi táplálékot nyújtunk, nem testit, nem kenyeret sütöttünk. A széki lassút meg nem lehet messziről táncolni, ott át kell ölelni a másikat. Nyilván nem volt járvány­barát, háttérbe szorult a pandémia alatt. Gyakoroltam, kottáztam, netes koncertet szerveztünk, de nem volt az igazi. Elmúlt, de a tudatunk legmélyén még ott van ez az állapot.

Gyűjt még?
Mostanában éppen nem. Ez nálam ciklikus: annyi más feladatom volt, hogy nem jutott rá idő. De bízom benne, hogy 2024-ben lesz rá alkalmam. Mert még mindig van mit gyűjteni. Hogy hol? A Kárpát-medencében lényegében bárhol. Ha csak Püspökhatvanba megyek el, ahol most a szüleim laknak, Budapesttől hatvan kilométerre, akkor Uzi mama gyönyörű püspöki szlovák dalokat fog nekem énekelni. Ha elmegyek Erdélybe, Szászcsávásra, még mindig ott van Dumnezeu Pista bácsi, azaz Jámbor István, akivel csak ha két órát beszélgetsz, többet jelent, mintha megtanultál volna öt nótát – de azt az öt nótát is elhúzza. Kalotaszegen örömmel fogad Varga István „Kiscsipás”. De ha elmegyek Zalába, még mindig találok egy újabb prímást, aki már szögre akasztotta a hegedűjét. Meg kell találni az embereket, és ki kell piszkálni belőlük. És ha egy somogyi faluban egy idősebb néni azt mondja, hogy ő már nem emlékszik semmire, akkor is alakulhat úgy – Agócs Gergely példája –, hogy két óra múlva elénekel egy gyönyörű ugróst.

Vannak kedvenc adatközlői?
Vannak, persze. Edi bácsi prímás volt Gömörben, Murzsa Gyula a mesterem volt Kárpátalján, Dumnezeu Pista bácsit nagyon kedvelem. Szeretek kimenni Csíkszereda mellé a cigány Őrkőre Eötvös Rémuszékhoz; Őrkő fantasztikus hely, szinte időutazás. Budatelkén él egy kiváló román prímás lakókocsiban, fel szoktam szerelni a hegedűjét. Székelyföldön előfordult, hogy leültem egy cigarettázó bácsi mellé, aztán úgy alakult, hogy ott maradtam nála másfél napot. Ezt nem lehet kiszámolni, idő kell hozzá. Fél nap után viszont elfelejted, honnan jöttél, és milyen terheid vannak.

Lesz új lemeze a Szalonna és Bandá­jának?
A pandémia alatt felvettünk hat albumot, amiből eddig egy jött ki. Bakelitre terveztük, végül Spotifyon jelent meg, de lesz lemezen is. Analóg technikával lett felvéve. Nagyon szeretem a bakelitek hangzását. A jubileumi albumunk is megjelenik végre. A többi lemez tájegységi, azaz tánctanításhoz való, azokat is kiadjuk idővel. Új albummal nem készülünk, hanem ezeket szeretnénk kihozni. Szép nyarat zártunk, a kárpátaljaiakat elvittem Erdélybe, találkoztak, és később meg tudják látogatni egymást. A Buda­foki Dohnányi Zenekarral lesz közös műsorunk, nagyon szeretek klasszikus zenészekkel együtt muzsikálni.

Sőt, kávéházi cigányzenészekkel is: azt olvastam, ön hozta össze a népzenét a kávéházi cigányzenével.
Igen, mindig igyekszem összehozni az embereket. Ez a két kultúra nem vadidegen egymástól. A falusi cigány­zenészek gyakran vágytak arra, hogy a gyermekeiket városi muzsikára adhassák. Ha sikerült, a gyerekek művelt, tanult zenészek lettek, akik bejárták a világot. Butaság lenézni a kávéházi cigányzenét és a magyar nótát, mivel százötven éves kultúrája van a nótaszerzőktől. A nagyszüleim ezen nőttek fel, gyerekkoromban hallgattam, ahogy ezeket a nótákat énekelték, sok barátom van a cigányzenészek között.

Idén is ott volt Tusványoson. Jövőre is részt vesz?
Természetesen! A Kriza János-sátort, most már -csűrt, azért hoztuk létre, hogy legyen egy olyan helyszín, ahol lehet nótázni, táncot tanulni. Függetlenül attól, hogy valaki a magyar kormány kedvelőjeként vagy kritikusaként volt ott, bejött a táncházba, és a sokféle ember együtt táncolt. A táncház és a közös éneklés vonzza az embereket.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád