Míg Orbán a narratívákat uralja, a baloldalnak ideje meghódítania a valóságot

„Orbán egy focis hasonlattal érzékeltette, hogy az ellenzék – ironikus módon G. Fodor Gábor tanácsához illően – a pillanatot próbálja uralni, és nem gondolkodik előre: »Az amatőrök rávetik magukat a labdára, és összerugdossák egymást, a profik oda mozognak, ahol a labda lesz. Ez a különbség kormány és ellenzék között.«

A migrációs válság és Ukrajna megmutatta, hogy »a labda« a jövőben az ellenzék által leginkább hanyagolt területen, a külpolitikában lesz. A globális válságok a közeljövőben is be fognak gyűrűzni az országba, és a politikai aktorokon fog múlni, miként csapódik majd le a külpolitika a belpolitikában. Sajnos az elmúlt tizenkét évben külpolitikai ügyekben szinte kivétel nélkül később kapcsolt az ellenzék, mint a kormány, ha kapcsolt végül egyáltalán. Persze ez nem teljesen véletlen. Az atlantizmus népszerűtlen Magyarországon, és mivel sokszor joggal az, szerény vigasz a szavazóknak, hogy az orbánizmus-putyinizmus még rosszabb.

Orbán Viktor tehát több tekintetben is jól látja az ellenzék vereségeinek okait. Tegyük hozzá, ez nem nagy bravúr, s mellesleg ő sem bűntelen abban, hogy idáig butult a közbeszéd. Furcsamód viszont, azt is gondolja a miniszterelnök, hogy a ‘68-as baloldalnak igaza volt abban, hogy a nyelvet kell uralni, s ezért ő is sztárolja a kultúraelméletéről híres olasz kommunistát, Antonio Gramscit.

A marxista kultúrelméletek, mint Gramsci hegemónia-elmélete is, úgy tartják, hogy a kultúra a materiális viszonyok tükröződése, bár a viszony nem egyirányú: a felépítményen keresztül a materiális viszonyokra is vissza lehet hatni. Tehát a termelési és anyagi viszonyokhoz (alaphoz) társított kulturális viszonyok (felépítmény) kölcsönös viszonyban vannak egymással. A kortárs jobb- és baloldal számára azonban a kultúra nem pusztán tükör, hanem maga a valóság. Lásd, ha Oroszország háborút indít Ukrajna ellen, azért az orosz imperialista kultúra a hibás, nem Oroszország belső gazdasági ellentmondásai, az orosz kultúrát ezért üldözni kell. Ijesztő, mennyire közkeletűvé vált ez a fajta gondolkodásmód.

A kulturális hegemóniáról elmélkedő Gramsci kétségtelenül azért lett korunk egyik legünnepeltebb gondolkodója, jobb- és baloldaltól függetlenül, mert ma már mindkét oldalt elsősorban inkább a felépítmény és annak részei érdeklik, úgy mint a nyelv, a kultúra, az ideológia, vagy mostanság divatos szóval a »narratíva«. Egykoron az újbaloldal a felépítményt elhanyagoló, az »alapot« abszolutizáló sztálinista vulgármaterializmus ellenében fedezte fel a felépítmény jelentőségét. A vulgármaterializmussal szembeni újbaloldali ellenszenv viszont idővel az alap teljes elhagyásához vezetett.

Ez termékeny talajt biztosít a jobboldalnak, amely bármilyen cikkcakkot hajlandó leírni a hatalomban maradás érdekében, a cikkcakkokat pedig utólagosan marketingeli, »uralja a narratívát«.

A baloldal feladata az lenne, hogy átlásson a felépítményen, felismerje és elemezze az alapban még mindig létező tőke-munka konfliktusokat, és a felszínre hozza a dolgozókban lappangó tudást arról, hogy az osztályhelyzet meghatározóbb az etnikai, szexuális és egyéb megkülönböztető jegyeknél.

A baloldalnak tehát a valóságot kellene uralnia, nem a narratívát, és ezért a tényekben is a »negativitást« kellene meglátnia. Vagyis azt, hogy mi felé mutatnak a tények, s nem azt, hogy az adott pillanatot kimerevítve milyen képet mutatnak. Erre a jelenlegi kampánystratégiákban leginkább meghatározó eszközök, az adatpolitizálás és a narratívauralás alkalmatlanok.”

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt