Szépség és pusztulás Kelet-Szlavóniában – Kárpát-körút II.

A Kárpát körút egy körutazásunk az 1920-ban, illetve 1947-ben elvesztett hazában, akár magyar többségű még a vidék (vagy volt valaha), akár nem. Erős-e a haza szó használata olyan régiókra, melyek hetven vagy lassan száz éve nem tartoznak Magyarországhoz? Nos, a kövekben, történetekben, tájakban így is, úgy is ott van a magyar történelem, sőt sok helyen mélyebben és látványosabban, mint a maradék Magyarországon. Persze nem csak a magyar múlt van ott, hanem azoké a nemzeteké is, akikkel végigéltünk sok száz, sőt némelyikkel több, mint ezer évet. A túra során nem akarom kímélni senki érzékenységét, a mi saját berögzött, sokszor hamis toposzainkat sem. Ami számít, az a valóság, csak a valóság.

Az első út Aradra vezetett. Itt a második: Szlavóniába indultunk.

***

Eszék és Kelet-Szlavónia

Eszék ragyog a nyári forróságban. A frissen felújított barokk paloták színei hihetetlenül élénkek, a vár kapujának árnyékából kilépve sokkoló az augusztusi fényáradat. A Dráva túloldalán, az egykor közvetlenül Magyarországhoz tartozó északi parton tömegek süttetik magukat. Nem erre az Eszékre emlékszem. 1997-ben jártam itt először, két évvel a háború után. Az épületek szürkék voltak, aknák ütötte sebekkel. 1991-től 1995-ig ez a százezres város szerb ostrom alatt állt.

Nem kevesen, százas nagyságrendben, ami csak a magyarokat illeti.

A háború a legsúlyosabb hatással végül a szerbekre lett: kétharmaduknak, nem éppen önkéntesen, el kellett menekülniük Horvátországból. De a magyar közösséget is komoly csapás érte. Horvátországban 1991-ben 22.355, 2001-ben 16.595 magyar élt, ma a közösség 14.000 fős. Annyi magyar sincs egész Horvátországban, mint Aradon vagy éppen Marosvásárhely egy népesebb kerületében. Pedig a török időkig Dél-Baranya lakossága túlnyomóan magyar lehetett. Kelet-Szlavónia vegyes terület volt, horvát többséggel, de jelentős magyar kisebbséggel, a Duna mentén valószínűleg magyar túlsúllyal. Dél-Baranya 39.420 fős lakosságából már csak hatezer fő volt 2011-ben magyar, ez alig több, mint 15%, Kelet-Szlavóniában Kórógy, Szentlászló és Haraszti kivételével már csak szórvány maradt.

Eszék maga a középkorban főként magyar, a török kiűzése után már vegyes lakosságú város volt, hasonló méretű horvát és német közösséggel és jelentős magyar és szerb kisebbséggel. Mára gyakorlatilag egynemzetiségű: kilencven százalékban horvát. A hatezres szerb közösség érthető módon meghúzza magát, az ezer fős magyarságnak több nyomát látni, mint nekik. Az egykori magyar Rétfalu ma a város része, Retfala néven negyede. Eszéken van a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ, ahol Andócsi Jánosnak, a központ igazgatójának köszönhetően megszállhattam. Ez a modern, jól felszerelt épület az egész ország magyarságának egyik legfontosabb intézménye, és az is jelképes, hogy falain kiválóan megfér a horvát és a magyar címer. Erdélyben vagy a Felvidéken a magyar címer és zászló használata lehetetlen lenne. De a leglátványosabb kétségtelenül az, hogy az egyik forgalmas utca sarkán hatalmas molinó hirdeti magyarul: Szeretem Eszéket!

Igen, Eszék szerethető. A régi, középkori városból sajnos nem sok maradt, a Mohács idején elkezdődött török uralom hihetetlen pusztítást végzett. Itt nincs gótika, semmi 1526 előttről, pontosabban csak töredékekben. De a szerbek nem tudták lerombolni. 1700 lakóját és védőjét megölték, mégsem tudták elfoglalni. Ez a „Nepokoreni Grad”, a „Meghódítatlan város”.

A „Crveni fico”, a Piros Fico emlékmű a város hősiességének jelképe. 1991 nyarán egy piros kis Zastava 750-est parkolt a tulajdonosa a bevonuló szerb tankok elé, a T-55-ös természetesen szétzúzta. 

De a kisebb és gyengébb végül győzött, és a kompozíció nem túloz, az apró Zastava előtt végül meghódolt a hatalmas tank – még ha valóban a horvát győzelemhez a hősiességen túl kellett a külső, részben magyar segítség is.

A tank és a Zastava emlékműve

Strand Eszéken

Az erőd körüli barokk városrész még nem épült teljesen újjá, de már most is élmény macskaköves utcáin sétálni. Forgalom itt alig van, parkolót könnyen találni nappal is. A Svetog Trojstva (Szentháromság) tér üres a forróságban, és csak este kel egy kicsit életre. A Fort Pub és a St. Patric’s Pub tart ki legtovább, de éjfél után újra csend van. A fényesen kivilágított utcákon szó szerint a kutya sem jár, csendben be lehet fogadni a paloták, templomok szépségét. Itt-ott még szembejön a múlt, egy-egy 120 milliméteres szerb aknavető lövedék ütötte csokor-alakzat a házfalakon. A kép egységes, a negyedet nem bontják meg modern épületek. Az jut hirtelen eszembe, ez a város építészetileg van olyan vonzó, mint Pécs. Árkádok alatt jutok ki megint az erődhöz, amelynek már csak a Dráva felőli falai állnak. A díszkivilágítás olyanná teszi az ódon falakat, mintha most épültek volna, pedig 1712-től védik az óvárost.

Az „igazi” belváros kilométerekkel odébb van, a vörös téglából épült monumentális Szent Péter és Pál templom körül. Kevésbé vonzó, mint az erőd körüli óváros, a XIX. századi épületsorait megbontják a volt Jugoszlávia építészetének általában nem jól sikerült termékei. De megér egy órás sétát. A belövések nyomai itt is sokkolóan emlékeztetnek a közelmúltra. Franjo Tudjman szobra mellett elgondolkozom a történelmen. Lehetett volna Horvátország független vér és szenvedés nélkül?

A Dráva melletti promenádot hetvenes évekbeli épületszörny rontja el, de a trendi bárban a jachtkikötő felé fordulva egy Osjecko sörrel a kézben máris szép az élet. Most látszik csak, milyen messze van ide az óváros: a Dráván átívelő fehér, kecses gyaloghíd is több száz méter. Jó lenne visszasétálni, de Eszéken túl vár Kelet-Szlavónia.

A középkorban ez a vidék nem Horvátország volt, hanem ugyanúgy a magyar megyerendszer része, mint Pest vagy éppen Heves. Baranya megye átnyúlt a Dráván, és magába foglalta Eszék közvetlen körzetét, a többi Valkó és Szerém megyéhez tartozott.

Az almási Jézus-szobor

Dályhegy: Arkan áldozatainak emlékműve

Eszéktől keletre az első megálló Almás (Aljmas), ami fontos búcsújáró hely, a Menedéket Nyújtó Szűzanya kegyhelye. Középkori nevéből (Hagymás) ítélve magyar falu lehetett, az 1500-as években horvát-magyar vegyes lakosságú település, ma már csak szórványmagyarság van. A falu felett Jézus szobor néz észak felé a Duna feletti platóról, a kilátás gyönyörű. A Dunán túl a Délvidék asztallap-síksága van, északnyugat felé látszik a távolban a Mecsek. A templom modern vonalaival üdítő színfolt a sok egyenbarokk alkotás után, de története kevésbé vidám. A megszálló szerbek az eredeti templomot porig rombolták, a mai annak a helyére épült fel 2006-ban.

Az út a Duna magaspartján megy tovább Dályhegy felé, ahol az erdődi járás magyarságának központja található, az éppen befejezett Dályhegyi kultúrotthon. Fotózás közben teljesen véletlenül botlom bele Hugyik Imrébe, aki a helyi Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesület elnöke. Először a közelmúltat mutatja meg. A kultúrotthontól nem messze a dombon van a temető, ahol a szerb megszállás egyik jellemző epizódjának húsz magyar áldozata fekszik. Arkan, a szerb „hős” ugyanis valójában rablógyiklos volt. A környéken éppen a magyar kocsmárosok voltak a legjómódúbbak, így kezdődött a rablás, emberrablás, gyilkolás orgiája. Amikor már nem volt több kisajtolható pénz megölték az elraboltakat, sőt az érdeklődéssel fel nem hagyó rokonaikat is. Nézem a névsort, Palós Antal pontosan 18 éves volt.

Szerencsés találkozás ez, mert közvetlenül belecsöppenek a szórványlét valóságába. A horvát címer mellett ott a magyar a falon, a beszélgetésben pedig a magyar nyelv mellett ott a horvát. A nyelv itt már nem minden, nem is lehet az. A magyar kultúrát, a magyarsághoz kapcsolódást tartja a néptánc, a népzene, vagy éppen augusztus 20-a méltó ünneplése is. Éppen erre készül a kis közösség.

Dályhegy után már Erdőd (Erdut) jön. A középkorban többségében magyar lakosságú település, ma 5% a magyarság aránya, és ők sem a török kor túlélőinek leszármazottai, hanem Bácskából települtek át a XIX. században. Itt volt Arkan főhadiszállása 1991-1995 között, aki a horvát és a magyar lakosságot jórészt elűzette, a templomot felrobbantatta. Erdőd ma falu, két fontosabb történelmi emlékkel. Az első, az Adamovich-Cseh kúria rossz állapotban van, nem látogatható. Pedig alatta hatalmas borospince van. Kiváló bor terem az itt a Dunára néző lankákon, jó lenne egy kis kóstoló, de a vár kell, hogy megvigasztaljon. Megragadó látvány a két torony és a néhány falmaradvány vagy száz méterrel a Duna felett. Egykor a Bánffy családé volt, a megszállók szerencsére csak megrongálták, de nem pusztították el.

Borovo szerb temploma

Vukovári részletek

Erdődnél hatalmasat kanyarodik dél felé a Duna és az út is. Dálya már szerb falu, utána pedig jön a szerbek fellegvára, a hírhedt Borovo, az 1991-es horvát-szerb háborúhoz vezető eseménysor egyik középpontja. Persze semmi sem fekete-fehér. Borovo Selo-ban az egész azzal kezdődött, hogy horvát rendőrök a jugoszláv zászlót a horvátra akarták cserélni, és a helyi szerbek elfogták őket. Tekintve, hogy a horvát zászló az 1941-44 közötti horvát állam tevékenysége miatt nem ébresztett jó emlékeket, ez érthető. Az is, hogy a szerbek államalkotó nemzetből nem akartak kisebbség lenni. Nem jó a kisebbségi sors.

De a véres reakció, az, hogy egy rajtaütésben lemészárolták a társaik kiszabadítására érkező tucatnyi horvát rendőrt, átlépett egy határt. Fél évtizeddel és huszonötezer halottal később Borovo Selo szerbjei mégis kisebbség lettek az új Horvátországban. A falu ma lehangoló hely, a szerb nyelv ugyan hivatalos, a templomot éppen felújítják, de érezhetően belengi a súlyos múlt a települést.

A háború igazi jelképe azonban a szomszédos Vukovár. Ősi város, a Szent István által létrehozott Valkó megye központja volt egykor Valkóvár néven. A robbanékony szerb-horvát elegyet a szerb menekültek beáramlása hozta létre a török háborúk idején. Persze ha nincs a török, akkor ma Vukovár-Valkóvár valószínűleg magyar város lenne, mert a Duna menti jelentős magyar tömb asszimilálta az itt korábban letelepedett szlávokat, ugyanúgy, ahogy a folyó túloldalán, Bácskában. A magyarokból persze nem sok maradt, és Vukovár kevésbé volt szerencsés, mint Eszék. A várost bevették Szlobodan Milosevics csapatai, de csak miután tüzérséggel porrá zúzták. Négyezer ember halt itt meg három hónap alatt. Néhány épületet, mint a víztorony vagy egy vasúti állomás, a horvátok meghagytak mementóul. Aki itt jár, szorozza be ezeket a romokat százzal, ezerrel. Az 1997-ben, első utamon látott kis-Sztálingrád azért mára jórészt eltűnt. A felrobbantott katolikus templom újra áll a Duna-parti dombon, az árkádos házak többségét a belvárosban felújították, éttermek, fagylaltozók nyíltak.

Vukovártól nem messze van Kórógy, Szentlászló és Haraszti, három Árpád-kori magyar falu, melyek lakossága túlélte a török háborúkat, és megfogyva ugyan, de a szerb megszállást is. Kórógyon kétnyelvű emlékmű őrzi a hősi halottak és eltűntek emlékét, magyar címer-horvát címer egymás mellett, felette a két nemzet zászlaja. Kanalas János kórógyi református lelkész és felesége, Póth Erzsébet meséli el a történteket. 1991 őszén érte el a kilencven százalékban magyarok lakta falut a front. A horvát hadsereg és rendőrség nem volt jelen, a falusiak próbálták védeni szedett-vedett fegyverzettel földjüket. Szeptember 29-én érkezett el a vég, amikor egy szerb harckocsi szétlőtte a református templom tornyát, amiben akkor ketten is voltak. Az egyikük kizuhant és meghalt, a sebesültet a védők életük kockáztatásával mentették ki a faluból. Kórógy még aznap elesett, lakói jórészt Magyarországra menekültek. Hogy milyen ma a magyarság helyzete? A lelkész szerint bár itt van a legnagyobb közösség, nehéz ellenállni a jórészt természetes asszimilációs folyamatoknak. A református templom, amit a magyar állam segítségével újítottak fel, az egyik megtartó erő,

Olyan vidék ez, ahol azt tisztelik igazán, aki büszke magára. Azt a magyart, aki önként feladja identitását a horvátok inkább lenézik, mint hogy befogadnák.

Kórógyon

A Kórógy utáni falu, Palacsa, szerb. Egykoron az ostromgyűrű része volt: lehet mondogatni, hogy a nemzetiség nem számít, de ennek élénk cáfolata az, ami 1991-ben történt. Egyébként a két magyar falu szétválasztására hozták létre Trianon után, véres sikerrel. Gyakorlatilag egybe van nőve Szentlászlóval, ami jóval többet szenvedett Kórógynál is a háború alatt, 152 napi ostrom után adták fel horvát és magyar védői. Késő éjszaka van már, a távolban ragyognak Eszék fényei. Nehéz persze megmondani mekkora mértékben, de a két ősi magyar falu ellenállásával bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy Eszék ne jusson Vukovár szörnyű sorsára.

Mit érez az ember Eszéken és Kelet-Szlavóniában magyar látogatóként? Mekkora is itt a Trianon-faktor? Nos, a Drávától délre fekvő vidék esete világos. Bár jogilag ugyan sokáig Magyarország és nem Horvátország része volt, és itt is 1100 éves a magyar múlt, nehéz lett volna 1918-ban olyan igazságos rendezést elképzelni, hogy az Magyarországhoz tartozzon. A horvátság már akkor horvát államot akart, és a magyar politika súlyos hibája volt, hogy 1868 után ellenséget és nem partnert faragott a horvát nemzeti mozgalomból. A horvátokkal, sok más szomszédos nemzettel ellentétben, ki lehetett volna tisztességesen egyezni.

Kelet-Szlavóniát járni magyarként jobb érzés, mint Arad szintén szórvánnyá lett vidékét. A honvédő háború emléke még él, és az, hogy a helyi magyar közösség és Magyarország kiállt a horvátok mellett, ma is számít.

Véres közelmúlt és magyar régmúlt ide-oda, Kelet-Szlavónia önmagáért, szelíd szépségéért is megérdemel egy hosszú hétvégét. Eszék gyönyörű, Vukovár érdekes, és bár nincsenek hegyek, a Dráva, a Duna és a magaspartok adnak látnivalót bőven.

Decemberben folytatjuk a Kárpát körutat a harmadik résszel, Dél-Baranyával.