A nemzeti minimum hiánya

„Kilencvenöt év. Egy ember életében hosszú idő, a legtöbben meg sem érik ezt a kort. Történelmi távlatban viszont csekélység, bolhaugrásnyi. Ám akármennyi idő telt is el a trianoni diktátum óta, akárhány műállam alakult és múlt ki azóta, akárhány faluból, városból tűnt el mára a magyar szó, egyvalami nem változott, s nem is fog soha. Ami kilencvenöt éve igazság volt, igazság ma is. Már az ókori Rómában tudták, ország csak az igazság talpkövére épülhet: iustitia est regnorum fundamentum. Ami hazugságon alapszik, hamar elenyészik. Egy-két bolhaugrásnyi idő elég hozzá.

A magyar történelem nem ért véget 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon-kastélyban, bár gátlástalan szomszédaink az utolsó területmorzsát is vitték volna, még a Balatont is. Ám az antanthatalmak ezt valamiért nem akarták, s nem adtak oda mindent. Így szomszédaink azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy maradt belőlünk mutatóba egy falatnyi. S ez nem jó, ez baj, mert míg egy magyar is lélegzik a Kárpát-medencében, puszta létezése emlékeztet az eredendő bűnre. Arra, hogy olyan színmagyar területeket kaptak a mai gúnyhatárok mentén, amelyekhez végképp nem volt, s ma sincs jussuk. Mert ami igazság volt kilencvenöt éve, igazság ma is.”