Biztonsági fordulat

„A múlt héten Lengyelország adott otthont a NATO 2006 óta legnagyobb hadgyakorlatának, hosszú ideje az elsőnek, amely a szövetség alapfeladatára, azaz tagállamai megvédésére is fókuszált. Ezt a profilt elsősorban a lengyelek és a baltiak erőltették 2008 óta, amikor is Oroszország Grúziában frappáns módon bebizonyította, hogy »közel-külföldjén«kész és képes rövid és sikeres katonai akció végrehajtására, ha érdekei sérülnek. A NATO eleinte ugyan közel sem volt egységes a kérdésben, de végül – tekintettel az afganisztáni misszió lecsengésére is – megszületett az elnéző konszenzus: felfrissítik a kollektív védelem tematikáját, és ezzel az aggódóknak úgynevezett „látható biztosítékokat” adnak arra nézve, hogy számíthatnak és támaszkodhatnak a közös fellépésre. Oroszország konkrét, fenyegetésként való megjelölését leszámítva ez a hivatalos verzió, de a Steadfast Jazz fedőnevű gyakorlatban kicsúcsosodó katona- és biztonságpolitikai folyamatoknak jogosan létezhet egy másik értelmezése is, amely jobban tükrözi napjaink realitásait, és kevésbé hízelgő a hagyományos euroatlanti szervezetekre nézve.

Az Egyesült Államok ázsiai–csendes-óceáni stratégiai fordulata, az Európai Unió késedelmes, illetve megrekedt biztonságpolitikája, Németország katonai passzivitása, a korlátozott pénzügyi lehetőségek közben ugyanis arra ösztönzik a dél- és kelet-európai periféria országait, hogy alternatívák, kiegészítők után nézzenek, kísérletezzenek. Ilyen lehet a regionális kooperáció, az olyan keretek katonai-biztonságpolitikai tartalommal történő megtöltése, mint például a visegrádi (V4) együttműködés. De szóba kerülhetnek konkrét célok érdekében történő két- vagy néhány oldalú együttműködések is a ténylegesen érdekelt felek között, nem erőltetve a NATO, pláne nem az EU struktúráit ott, ahol konszenzusra, vagy akár érdeklődés felkeltésére már úgy sincs esély.”