Szükségállapottal a szolidaritás ellen

„Mialatt ma este önökhöz intézem szavaimat, egy büszke és ősi nemzet sorsa veszélyben van. A karácsonyt már ezer éve ünneplik Lengyelországban, egy mélyen vallásos földön, ám ez a karácsony kevés örömöt hoz a bátor lengyel népnek. Saját kormányuk árulta el őket.” 1981. december 23-án milliók követték figyelemmel az amerikai elnök hagyományos, Fehér Házból intézett karácsonyi üzenetét. Ronald Reagan a hagyományoktól eltérően beszédét nagyrészt Lengyelországnak szentelte, ahol tíz nappal korábban más okból figyelték feszülten a képernyőket: Wojciech Jaruzelski tábornok kihirdette a szükségállapotot. 

 

 

Jaruzelski neve nyugaton és a(z egykori) Varsói Szerződés államaiban egyaránt összeforrt a szükségállapottal. Ha Jaruzelski, akkor szükségállapot, ha szükségállapot, akkor Jaruzelski. A fő kérdés még ma is: megmentette-e a tábornok-főtitkár-miniszterelnök országát a szovjet beavatkozástól? Választhatott-e volna másképp? Léphetett-e volna a titói útra Lengyelország? A Terror Háza Múzeum és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közös konferenciájának előadói leginkább ezekre a kérdésekre igyekeztek választ adni.

 

1980 nyarán sztrájkok törtek ki Lengyelországban a növekvő húsárak miatt. A sztrájkhullám elérte a Gdański Lenin Hajógyárat, majd ezután akkorára duzzadt, hogy a hatalom tárgyalásokra kényszerült a munkásokkal. A Szolidaritás szakszervezetet, amely a rendszerváltásig az egyik legfontosabb tényezője maradt a lengyel politikai életnek, novemberben alapították meg Lech Wałęsa vezetésével. Néhány hét alatt több millió, 1981-re már tízmillió tagja lett (Lengyelország lakossága ekkor 36 millió fő), szemben a hárommillió tagot számláló kommunista párttal (Lengyel Egyesült Munkáspárt, LEMP).

 

A Lengyelországban hagyományosan erős egyház is mozgolódni kezdett: Szent Péter székébe 1978-ban Krakkó érseke, Karol Wojtyła került, aki határozott fellépésével a Reagan-i politikát, a keményebb amerikai fellépést is inspirálta. „Így kiáltok én, a lengyel föld fia, én, II. János Pál pápa, így kiáltok veletek együtt: Szálljon le ránk a Te lelked! Szálljon le ránk a Te lelked! És újítsa meg a földet! Ezt a Földet!” – szólt 1979-ben elhangzott varsói üzenete. A kommunista vezetés kénytelen volt a Szolidaritás mellett az egyházzal is kiegyezni. Végeredményben leváltották a LEMP éléről Edward Giereket, helyére a kiegyezéspárti, de gyengekezű Stanisław Kania került. Eközben a háttérben már felsejlett egy tapasztalt tábornok, egy kipróbált kommunista válságmenedzser baljóslatú alakja is, aki tíz évvel korábban nem habozott, amikor katonáit kellett bevetnie a Gdańskban és Szczecinben tüntető civilek ellen.

 

Ironikus, hogy Jaruzelski azért hordta a védjegyévé vált sötétített szemüveget, mert fiatalon látássérülést szenvedett egy szovjet kényszermunkatáborban. Reputációja, már ami a megbízhatóságot illeti, kifogástalan volt. A politikai bizottság régi tagja, a prágai tavasz elleni lengyel invázió vezetője volt, intrikáló tiszt, aki korábban Giereket segítette hatalomra. A tábornok 1981. február 11-én miniszterelnök lett, ugyanabban az évben, október 18-án első titkár. Kania távozásával, és Jaruzelski hatalomra kerülésével a kommunista párt politikája is új irányt vett.

 

*

 

Navracsics Tibor köszöntőjében felidézte, tizenöt évesen osztályfőnöki órán próbálták feloldani nekik azt az ellentmondást, hogyan fordulhatott elő, hogy hadiállapotot hirdetnek ki egy szocialista országban. A konferencia elején levetített korabeli híradórészletet kommentálva felhívta a figyelmet, hogy nem csupán a PAL vagy a SECAM-rendszerben történő sugárzás különbségéről volt szó a Vasfüggöny két oldalán, hanem a beszámoló módjában is: a gdański tiltakozásokat idehaza kenyérért való verekedésként mutatták be, hogy úgy tűnjön, a problémát valójában az erőskezű Jaruzelski oldotta meg.

 

S ha már erős kéz, nem maradhatott el az 56-os párhuzam sem. Navracsics szerint 2011 az egymást követő EU-elnökségek, illetve '56 és '81 évfordulói miatt Közép-Európa éve volt. Innen pedig már a Nyugat-Európának szánt üzenet is adódott: a lengyelek és a magyarok nem ajándékba kapták a demokráciát, hanem küzdöttek érte, éppen ezért nem tőlünk kell féltenie azt a nyugatnak. Szabad nemzetek vagyunk, és azok is akarunk maradni – szögezte le Navracsics, és már rohant is volna a parlamentbe, ám előtte lengyel kollégája, Krzysztof Kwiatkowski még megajándékozta őt és Schmidt Máriát is egy szolidaritásos zászlóval.

 

 

 

A szovjet, a lengyel és az amerikai vezetés számára is nyilvánvaló volt, hogy a Szolidaritás óriási sikere vagy-vagy helyzetet teremtett a pártállami rendszerben. A hirtelen nagyra nőtt ellenzék a kommunista egyeduralmat fenyegette. Horváth Miklós hadtörténész előadásában végigkövette, hogyan „fokozódott a nemzetközi helyzet” hónapról hónapra: mind az Egyesült Államok és a NATO, mind a lengyel és a szovjet vezetés rendszeresen konzultáltak a lengyel kérdésről. Az USA hírszerzése arra a következtetésre jutott, 1980 decemberének második felében bevonul a Vörös Hadsereg, hogy másodszor is felszabadítsa Lengyelországot. 

 

A LEMP számára világos volt, hogy a Szolidaritást vagy a rendszer részévé kell tenni, vagy le kell törni. Novemberben letartóztatták a szakszervezet két aktivistáját, 1981 márciusában pedig másik három férfit súlyosan összevertek a rendőrök. Mindkét esetben hajszálon múlt az általános sztrájk, ami a végső konfrontációt jelentette volna a rendszer és az ellenzék között. Horváth Miklós elmondta, a LEMP már 1980 nyarán megfontolta az erőszakos megoldást, és bizottságot állított fel erői számbavételére. Egyelőre azonban a kivárás mellett döntöttek. A márciusi válság kompromisszummal ért véget, ám ezt a szovjetek a gyengeség jeleként értékelték, ezért menesztették Kania miniszterelnököt, aki korábban arról győzködte Brezsnyevet, hogy a szovjet intervenció csak a hadsereg és az ország ellenállását váltaná ki. Érdekes módon Jaruzelskit is gyengének találták, ezért lett csupán októberben első titkár.

 

Az Egyesült Államok és a NATO már 1980-ban kidolgozta a szankciókat a szovjet intervenció esetére. A beavatkozás előtt a nyugati államfők figyelmeztették volna Brezsnyevet, majd az ENSZ-ben is elítélték volna a lépést, és arra kérték volna a nemzetközi szervezeteket és a harmadik világot, hogy csatlakozzanak a tiltakozáshoz. Valószínűsítették, hogy a lengyelek ellenállnak majd, és nem tekintenék felszabadítónak a szovjeteket – maga Kania is ezzel győzködte Brezsnyevet.

 

1981. december 13-án a lengyel nagyvárosok lakói az utcákon járőröző katonákra és tankokra ébredtek. A szükségállapotról 12-én délután döntött a hatalom, és már éjjel megkezdték a mozgósítást. Elfoglalták a rádiót és a televíziót, majd hozzáláttak az ellenzék lefejezéséhez. Horváth Miklós előadása szerint ötezer ellenzékit zártak táborokba, köztük a Gierek-kormány tagjait is. A Nemzetmentő Katonai Tanács puccsal került hatalomra, a rádió és a televízió egész nap Jaruzelski beszédét sugározták, amelyben a tábornok kihirdette a szükségállapotot. 

 

 

Nyugat-Európát megosztotta Jaruzelski lépése. Horváth előadásából kiderült, a legtöbb nyugati állam a cinikus reálpolitika, vagy a békés egymás mellett élés szellemében értékelte az eseményeket. Ausztria a lengyel szénszállítás javulását, és a menekültek számának csökkenését várta az eseményektől, Bruno Kreisky kancellár arra kérte Mitterand-t, francia kollégáját, hogy ne csatlakozzanak az amerikai tiltakozáshoz. Franciaország a gyakorlatban végül azért nem támogatta az USA szankcióit, mert a lengyel hiteleiket szerették volna visszakapni, és a Szovjetunióval sem szerettek volna összekapni a gázellátás ügyében. Olaszország hasonló szempontok alapján mérlegelt. Elutasító volt Hollandia is, a norvégok pedig úgy vélték, fel kell hagyni a vágyak kergetésével Kelet-Európa ügyében. A finn hírszerzés főnöke egyenesen üdvözletét és jókívánságait küldte Jaruzelskinek. Svájc szerint a lengyel helyzet normalizálódott, és bár a módszereket sajnálatosnak tartották, megnyugodtak a gyors lefolyáson. A görögök enyhe nyugati álláspont kialakítását szorgalmazták.

 

Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója felidézte Helmut Schmidt NDK-beli látogatását. Az 1981 decemberi látogatásra a kelet-német vezetés letartóztatásokkal készült, és a szükségtelen feszültségeket elkerülendő, a Schmidt által meglátogatott karácsonyi piacot Stasi-ügynökökkel rakta tele. A látogatóknak tudomása volt az intézkedésekről, és arról is tájékoztatták őket, hogy időközben a szomszédban szükségállapotot hirdettek ki. Az idillt ez sem zavarhatta meg, Honecker első titkárral kedélyesen búcsúztak el egymástól. Schmidt Reagan antitéziseként világossá tette, hogy nincs az az ár, amit ne lenne hajlandó megfizetni a jószomszédi viszonyért. Reagan karácsonyi beszédéből kiderül, hogy az elnök pontosan tudta, mit jelent a hadiállapot, és ismerte a Szolidaritás beágyazottságát is. Helmut Schmidt memoárjában mégis azzal védekezik, hogy nem akarta provokálni a szovjeteket, gyakorlatilag elfogadta Jaruzelski érvét a kisebbik rosszról. Schmidt Mária szerint ez a hozzáállás megfelelt a nyugat-európai trendeknek is, és Moszkva azon törekvésének is, hogy leválassza Európát Amerikáról.

 

Horváth Miklós elmondta, a nyugat-német álláspont szerint Jaruzelski elsősorban lengyel hazafi és katona volt, csupán másodsorban kommunista, aki megakadályozta a szovjet beavatkozást. A jaltai rendet különben sem lehet visszafordítani. Ronald Reagan ajánlata másként hangzott. Az amerikai elnök karantént ígért és szankciókkal fenyegetett, tudatosan az erő pozíciójából üzent a Vasfüggöny túloldalára. Arra kérte az amerikaiakat, együttérzésük jeléül tegyenek egy gyertyát az ablakba. Reagan döntött (az USA 50 millió dollárral támogatta a Szolidaritást), míg Európa hezitált. Az igazság helyett a békét és a nyugalmat választották – szögezte le Horváth Miklós.

 

A szükségállapot mérlege 115 halott, tízezer internált, ezer börtönbüntetés, emigránsok, és több tízezer ember, akiket elbocsátottak munkahelyükről. A politikai foglyok 1986-ban részesültek amnesztiában. Az ellenzéket ugyan nem számolták fel teljesen, több sztrájkra is sor került – ezeket a katonaság verte le. A legtöbb halálos áldozattal járó incidensre december 16-án került sor a ZOMO, a különleges rendőri erők részvételével, amelyet a lengyelek előszeretettel hasonlítottak a Gestapóhoz. Kilenc bányászt lőttek agyon (Jaruzelski ekkor érdemelte ki a Zomosa Generális ragadványnevet). A represszió és a propaganda végül apátiába fullasztották az ellenzéki lelkesedést. A Szolidaritás a föld alá kényszerült. 1982 végén a szükségállapotot felfüggesztették, ám véglegesen csupán 1983. július 22-én, Lengyelország felszabadulásának ünnepén oldották fel. Az elnyomás azonban nem szűnt meg: egy évvel később verte agyon a titkosrendőrség Jerzy Popiełuszko atyát, az ellenállás egyik szimbolikus alakját.

 

 

Vajda Mihály filozófus beszámolójában elmondta, Budapesten a Demokratikus Ellenzék tagjai biztosak voltak abban, hogy a párhuzamos hatalom nem sokáig maradhat fenn Lengyelországban. Csodálkoztak, hogy Brezsnyevék eltűrik a független értelmiség tevékenykedését, hiszen '56-ban és '68-ban nem haboztak beavatkozni Budapesten és Prágában. Mindebből arra következtetésre jutottak, hogy a Szovjetunió nem mer, vagy nem akar lépni. A szovjet vezetés nem az Afganisztán utáni újabb sikertelenségtől félt, hanem a lengyelektől. Attól, hogy polgárháború tör ki Európa közepén – fogalmazott. Vajda úgy emlékszik, a szükségállapot mégis meglepte őket, mert precedens nélküli eseményről volt szó. Megdöbbentette, hogy nem volt komoly ellenállás, néhány bányász halálán kívül más eseményről nem is tudósítottak. Ezt utólag azzal magyarázza, a puccsot jól előkészítették, így az ellenállást sikerült lefejezni. De a kérdés még mindig nyitva marad: miért nem készült a mozgalom a puccs lehetőségére? Pedig Jaruzelski megválasztása erre utalt! Kifáradtak volna? Ugyan Vajda nem számított a kommunizmus bukására, csupán egy plurálisabb világ létrejöttére, de ami számára 1981-ben egy furcsa epizódnak tűnt, ma a kommunizmus bukásának előjeleként tűnik fel. A filozófus felidézte, a Beszélő első száma a szükségállapot kihirdetésének idején jelent meg.

 

Lengyelországban a rendszerváltáskor ötezer ügyészt mentettek fel, akik az előző rendszerben dolgoztak. Ezután egyenként megvizsgálták őket, folytathatják-e a munkát: a rostán százan akadtak fenn – mondta előadásában Krzysztof Kwiatkowski lengyel igazságügyminiszter. A politikai pereket vezető katonai bírókkal szemben vizsgálatot indítottak, körülbelül százan önként távoztak a pályáról. A rendszer kárvallottjainak eddig 300 millió eurót fizettek, ám vannak perek, amelyek több mint tíz éve tartanak. Ezek közé tartozik Wojciech Jaruzelski pere is, amelyben eddig több mint ezer tanút hallgattak meg. Hiába tudják pontosan, mi szárad Jaruzelski lelkén, az államnak be kell tartani a jogállami formulákat: az összes tanút újra meg kellett hallgatni, mert a bíró és az egyik ülnök is meghalt az eljárás közben. Kwiatkowski szerint a lengyelek nem szeretnék bebörtönözni a 88 éves, beteg tábornokot, ennek ellenére várják a procedúra befejezését. Emellett hátra van még az 1970-es gdański felkelések leverésében közreműködő pártállami szereplők felelősségre vonása is.

 

 

Hiába telt el harminc év, felmérések szerint a lengyelek hajlamosak elfogadni Jaruzelski indoklását – amelyet a rendszerváltás óta könyvekben is kifejtett –, miszerint a szovjet intervenciótól védte meg az országot. A szerecsenmosdatás logikája túlontúl ismerős. 1981 decemberében magyar delegáció utazott Lengyelországba, hogy jótanácsokkal lássák el a tábornokot, hogyan kell kezelni az elégedetlenkedő, vagy akár felkelő ellenforradalmárokat. A párhuzam a magyar helyzetet pacifikáló Kádárral már csak azért is adódik, mert Jaruzelski szerint ő volt az, aki lebeszélte a szovjet vezetést arról, hogy csapatokot küldjön Lengyelországba. Schmidt Mária és Horváth Miklós is nyomatékosították, hogy Jaruzelski nem hogy megakadályozta a szovjet bevonulást, hanem saját maga győzködte még decemberben is a vonakodó szovjet vezetést arról, hogy küldjenek csapatokat. Ebben az esetben azonban a szovjetek voltak azok, akik megtagadták ezt. Andropov a Politikai Bizottságban egyenesen odáig ment, hogy őket a Szovjetunió érdekli, a Szolidaritás vegye-vigye Lengyelországot, ha akarja. Így az sem igaz, amit Jaruzelski később állított: „Lengyelország kilépése a szövetségből, átengedése a Nyugathoz közelálló erőknek teljesen elfogadhatatlan lett volna a Szovjetunió számára.” A tábornok a Varsói Szerződés csapataitól is támogatást remélt, ám ezt sem kapta meg. 

 

A szükségállapot kihirdetésének 30. évfordulójára Jaruzelski közleményt adott ki, amelyben sajnálkozik a lépés miatt, és bocsánatot, ám kitart annak szükségszerűsége mellett. Azaz tulajdonképpen saját felelősségét maszatolja el: „kiemelkedően drámai döntésről”, „katasztrófától való megváltásról” beszél, és megerősíti, ma ugyanígy döntene. Mindez ismét csak túlontúl ismerős az MSZMP retorikai eszköztárából. A tábornokot Magyarország is kitüntette a forradalom leverése után alapított Magyar Népköztársaság Zászlórendjének gyémántokkal ékesített I. fokozatával. A díjat az indoklás szerint a "a békéért folyó harcban vagy az ország építésében, továbbá Magyarország és a külföldi államok közötti együttműködés és baráti kapcsolatok fejlesztése terén, illetve a nemzetközi béke és barátság megszilárdításáért kifejtett munkásság" eredményeként adományozták. 2005-ben Vlagyimir Putyin is üzenetértékű díjjal ismerte el – igaz, ebben az esetben második világháborús szolgálataiért.

 

A lengyel média a napokban ismét rengeteget foglalkozott az eseményekkel. Országszerte tüntetések és megemlékezések zajlottak, hétfő éjszaka többen tüntettek Jaruzelski varsói háza előtt. A nyirokmirigyrákban szenvedő tábornokot korábban azonban kórházba szállították. Nagy port kavart fel az a fotó is, amelyet Lech Wałęsa publikált „Tábornok úr, jó egészséget!” címmel blogjában. Wałęsa, akit a szükségállapot idején internáltak, később pedig házi őrizetben tartottak, kezet fog a kórházi ágyon fekvő Jaruzelskivel.

 

A szükségállapot huszonöt éves évfordulóján azt írta Łukasz Kamiński lengyel történész, még huszonöt évnek kell eltelnie, hogy többé ne ossza meg a lengyeleket a kérdés. „Nagy bajban vagyok, mert a tábornok haldoklik, ezért nehéz vele vitatkozni” – reagált Jaruzelski közleményére Bronisław Komorowski államfő tanácsadója. „Azt gondolom, hogy minél több év telik el a hadiállapot bevezetése óta, annál világosabban látszik, hogy nincs olyan ráció, amely jogossá teszi, hogy saját néped ellen tankokat vess be. De nem akarok ítélkezni a tábornok felett, aki rövidesen egy másik bíróság előtt fog állni.”