Önhergelés határok nélkül

„Az Orbán-kormány a nőket anyaként és feleségként képzeli el” – rémüldözik a La Stampa. „Orbán Viktor Magyarországán ezekben a napokban a parlament elé terjesztettek egy számvevőszéki jelentést, amely szerint a nőknek fel kellene hagyniuk a tanulással és otthon kellene maradniuk” – tájékoztatja követőit az olasz képviselőház alelnöke, külön hozzátéve jól értesülten, hogy igen, „jól olvastátok”, pontosan így történt.

Mármint

amely szerint „Olyan oktatási stratégiára van szükség, amely a sikeres önálló felnőttkori életvezetésre és az eredményes munkaerőpiaci jelenlétre készíti fel a fiatalokat, nemtől függetlenül” (gyengébbek kedvéért ismételjük át: sikeres, önálló, munkaerőpiaci, nemtől függetlenül) – de ne bántsuk a szegény félreinformált taljánt: hogyan is lenne ő képben, ha a magyart anyanyelvként beszélő ellenzéki nyilvánosság is megbukott szövegértésből. Inkluzíve kvízprofesszor, írófejedelem, excenzor, illetve közgazdász-szociológus végzettségű újságíró, akiknek mind sikerült szélsőséges középkori nőgyűlöletet kiolvasniuk az idézett dokumentumból. Hogy azután ez az álhír mostanra klasszul bejárja egész Európát, hátha így

a végletekig retrográdnak vélt magyarokkal szemben.

Valahol persze legyezi az ember büszkeségét, hogy a hatszor akkora Olaszország választási kampányának kiemelt témájává nemesült a magyar családpolitika, mégis tegyünk már rendbe ezt-azt, már csak a permanens háborgásban élő feministák kedvéért is, akik szerint szülőgéppé vagyunk degradálva, de nagyon durván.

Kezdjük a pőre számokkal. A 20 és 64 év közötti nők foglalkoztatási rátája 2010-ben Magyarországon 59 százalékon állt, 2022 elején 75,3 százalékon. Az ugye három orbáni ciklus alatt plusz 16,3 százalékpont, covidostul is. (Az aktuális uniós átlag 69,1 százalék, Bezzegrománia valahol 58 százalék környékén tart az Eurostat szerint, mi Dánia sarkát tapossuk.) Eközben Olaszország esetében 2010 óta 49,2 százalékról pontosan 54,7 százalékig bírt felkúszni a keresőtevékenységet folytató nők aránya, az extrém alacsony termékenységi ráta ellenére –

További érdekesség, hogy a KSH statisztikája alapján 2010-ben a három vagy több gyermeket nevelő 25–49 éves magyar nők 48,8 százaléka állt foglalkoztatásban, 2021-ben viszont 65,8 százalékuk. Így jelenleg a nagycsaládos anyák foglalkoztatottsága is csupán 13 százalékponttal marad el a férfiak átlagától – Olaszországban ez a nemek közötti különbség már egyetlen gyermek nevelése esetén is megközelíti a 30 százalékpontot. Mondhatni: amíg az olasz mammák a tűzhelyet őrzik, a fogamzóképes korú magyar lányok és asszonyok tömött sorokban tódulnak az irodákba. Mi lenne itt, ha az Orbán-kormány „nem anyaként és feleségként” képzelné el a nőket?

Miközben a dolog egyáltalán nem meglepő. A nőket állítólag a családjuk kizárólagos szolgálatára szánó magyar kormány családpolitikája értelmében egy főállású négygyerekes anya havi nettó 25 650 forintot kap gyermeknevelési támogatás címén „fizetségként”, ami mellett gyerekenként 16 ezer forint családi pótlékra számíthat még. Ez így összesen nyolcvankilencezer-hatszázötven forint per hó. Elég unortodox módszer lenne, ha ezzel és a családi pótlék összegének következetes nem-emelésével akarná az állam tömegesen otthonmaradásra ösztönözni a nőket – miközben a dolgozó négygyerekeseknek egész életen át tartó adómentességet biztosít, és a főállású anyaság mellé is enged heti 30 órás foglalkoztatást.

De az is különös volna, ha a kormány azért vezette volna be önszorgalomból a diplomás GYED-et, hogy a nők csak szüljenek, de még véletlenül se tanuljanak tovább; a nagyszülői GYED-et pedig azért, hogy az anyáknak minél kevesebb opciójuk legyen a munkába történő mihamarabbi visszatérésre, amennyiben ilyesmit forgatnának a fejükben. Az újabb és újabb intézményfejlesztési programok helyett is költhetné az állam inkább kisvasútra a pénzt, ha kifejezetten azt akarná, hogy az anyák ne meetingeken ücsörögjenek, hanem a lemenőiket szórakoztassák (ha akarják, ha nem) – mégis sorra jönnek létre a bölcsődei férőhelyek.

Valamelyik hivatásos rettegő tényleg elmagyarázhatná, miféle mesterterv lehet az,

De ha volna is ilyen mesterterv, minden nőjogi aktivistának rajongania kellene érte, annyira kontraproduktívnak bizonyul.

Persze a megfejtés pofonegyszerű: csupán együtt kellene olvasni a „családbarát kormány” és a „munkaalapú társadalom” kifejezéseket, máris érthető lenne a módszer, és máris be lehetne fejezni a permanens önhergelést és pánikoltatást amiatt, hogy 2022-ben egy európai kormány képes a nőket nem „menstruáló személyként” vagy kvótaegységként, hanem potenciális feleségként és anyaként maga elé képzelni – pontosan úgy, ahogyan azt a női szavazói is elképzelik. Összhangban a csöndes európai többséggel, egyébként.

A nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay