Béke és háború

„Lennék kispolgár boldogan,
Bárhol, ahol béke van” 

(Hobo)

„What is war?
Nothing special,
It’s something
In which
Only others die” 

(Rózsa-Flores Eduardo)

Béke és háború. Nem, ez nem a nagy, klasszikus tolsztoji eposz pepitában. Nem is annak valami posztmodern, kortárs orosz gonzóregény parafrázisa. Még csak nem is egy nagyobb vagy kisebb esszé. 

Csak néhány gondolatmorzsa arról a súlyos, szürkésfekete ködről, ami bekúszott fölénk, ránk ereszkedett és beette magát pórusainkba és gondolatainkba, itt és most, 2022 télutóján. Egy ismét bizarr és rendkívüli télutón járunk, pont két évvel azután, hogy ránk szabadult a koronavírus, és egy évvel azután, hogy számot vetettünk azzal, hogy a vírus is velünk is marad még jó ideig.

Nem tudom, nem kellene-e már számolgatni azokat a változatos csapásokat, amiket a globalizált világ eddig jobbára szerencsés és jobbára jól élő népei mostanában sorra elszenvednek, vagy legalábbis fenyegettetve vannak általuk. 

Rég eltűntek a föld színéről a próféták, akik figyelmeztetnének és korholnának minket – most cuki macskás és részeg oroszos vicces mémek között

ami szöget verne a megszokott, kényelmes, jóllakott, áramvonalas, korlátok nélküli életmódunk lassacskán összeálló koporsójába.

Fenyegető rémségek, igen. A járványok is azok. Meg a háborúk is, azok aztán végképp. 

Hányszor hittük azt, hogy a történelem szemétdombjára hajítottuk őket, hogy mindkettővel örökre leszámoltunk a világban, vagy ha a nagyvilágban nem is, azért a mi kis nyugati civilizációs és életmód-erődünk falai között mindenképp.

*

Ha visszatekintünk az elmúlt tíz vagy inkább elmúlt húsz évünkre, mondjuk egészen vissza 2001. szeptember 11-éig, a 21. századi rögvalóságra való ébredés napjáig, azt látjuk, hogy ez az úgynevezett erődünk egyre fokozódó támadás alatt áll. 

Ez az erőd a világnak az a régiója, ahol az egyéni és kollektív szabadság a lehető legjobban megélhető; ahol mindig van víz és élelem, sőt, ahol mindig tele vannak a boltok polcai; ahol alapvetően rend és rendezettség uralkodik; ahol félelem nélkül léphetünk ki az utcába, a szomszéd városba és a szomszéd meg a második meg a harmadik országba is, ha úgy tartja úri kedvünk; és ahol, egyáltalán, úgy élhetünk, ahogy akarunk; azzal társulhatunk és azzal vitatkozhatunk, akivel akarunk. 

Lehet, hogy a norvég fjordokban, az ír falvakban, a nyugati nagyvárosok üveg-acél palotáinak tárgyalóiban, Aspenben meg Davosban meg Új-Zéland-külsőn még nem érzik. 

Itt, Közép-Európa délkeleti szegletében viszont nagyon is érezzük. Nézzünk csak rá egy glóbuszra – egy valódi, kézzel fogható, gömb alakú Föld-modellre, nem pedig a monitor előtt böngészhető, virtuális, sokszor félrevezető, a big picture-t nem láttató térképre. Felnőtt fejjel és némi tudással meglepő arányokra és összefüggésekre bukkanhatunk. 

Az megvan, hogy a Közel-Kelet katasztrófaövezete mennyire közel fekszik hozzánk, a földgolyó egészéhez képest? Hogy Kína nyugati csücske közelebb van Magyarországhoz, mint Kína keleti csücskéhez? Hogy a Balkán puskaporos hordója nem egy közepesen mellékes tényező, hanem pontosan rajta ülünk, és Mohácstól vagy száz kilométerre már törökök és szaúdiak által finanszírozott új mecsetek minaretjei nőnek ki a földből? 

Hogy Ukrajna nagyobb területű ugyan, mint Franciaország, így Oroszország olyan távolinak tűnik, de az orosz csapatok egy nap alatt Kijevhez értek, és az egykori impériumot egyre gátlástalanabbul újra összerabolni készülő

A 2015 óta tartó és immár soha véget nem érő migrációs hullámokról nem is beszélve, aminek mostantól amíg világ a világ, mi már a frontvonalában, de legalábbis a természetes útvonalában leszünk?

*

Amikor mindezen összefüggéseken mélyebben elgondolkodunk, vérmérséklettől függően kétségbe eshetünk, cinikusan röhögni kezdhetünk mostani és leendő sorsunkon – vagy persze lehet sztoikusan, összeszorított szájjal, minden eshetőségre lélekben felkészülve tovább bízni a jövőben, a dolgok jóra fordulásában.

Csak hát egyelőre nem fordulnak jobbra. Háború dühöng, a szomszédságban.

 – Rózsa-Flores Eduardo, ez a magyar-zsidó-dél-amerikai különös kalandor sorai ezek, egy kalandoré, aki a horvátok oldalán önkéntesnek állt a délszláv polgárháborúban, Metallicát üvöltetve száguldott át terepjárójával az aknamezőn, majd végül Bolívia kokatermesztő indián elnöke ellen szervezkedve érte a halál Dél-Amerika pampáin. Rózsa-Flores őrült egy figura lehetett, akinek a háború volt az élete – és a halála.

Háború és halál... mi, mai, kényelmes európaiak talán csak a halál tényét próbáljuk meg olyan erővel távol tartani magunktól, mint a háború rémképét.

Európa szerencsésebb, nagyobb része 1945 óta nem élt át ilyet, és már a háború után születettek kezdenek az eltávozó nemzedék lenni. Nekünk itt volt a délszláv polgárháború – sok (külhoni, vajdasági, horvátországi) magyart a legszemélyesebben érintettek az akkor történtek. Népirtások, mészárlások, összedőlt falvak és városok, tömeges menekülések... Tragédiák sora történt, de legalább azt fel lehetett jegyezni, hogy korlátozott erőforrásokkal és hadászati képességekkel rendelkező országok között folyt a háború, beleértve az agresszor szerbeket. A nemzetközi közösség végül – számos gyarló hiba elkövetése után – csak rendet és békét tudott teremteni a balkáni térségben, az akkor összetákolt – igen, ma már recsegő-ropogó, de még álló – rendszernek hála egy új nemzedék tudott ott is békében felnőni, és a fél Nyugat-Balkán a nyugati szövetségi rendszerek tagja lett.

De most nem holmi szerbek, azeriek vagy örmények háborúznak, hanem maga Oroszország indított támadást saját testvérnépe, az ukránok ellen.

Önmagában a hihető casus belli nélküli, gyalázatos orosz agresszióról már megírtam itt, amit gondolok – ahogy a kritikátlan Putyin-imádatról is, réges-régen.

E napokban követem, olvasom, értelmezem, szerkesztőként, újságíróként írom az ukrajnai fejleményeket, harci cselekményeket. Látom a jóval erősebb és felkészültebb orosz csapatok könnyed előremozgását, látom a hevenyészett ukrán ellenerőket, a városban szaladgáló vagy épp a nyílt utcára kifektetett ukrán katonákat, Zelenszkij nyilatkozatait, a Nyugat válaszreakciót, Oroszország további, egyre agresszívabb fenyegetéseit.

Nem a róla felépített pozitív, illetve negatív imázsképeket, hanem az embert magát. Persze ha még van valami emberi az újorosz cáratyuska maszkja mögött. Pszichologizálnék itt egy a szerepével és az általa vezetett birodalom érdekképviseletével eggyé lett, a Kreml legtávolabbi, legvédettebb szobáiban élő, rég elvált, magányos, öregedő, ámde a világ legnagyobb területű országát két évtizede korlátlan teljhatalommal irányítani képes férfi elméjéről, aki talán most látta eljönni az időt arra, hogy a feltörekvő ifjabb hatalompolitikusoknak, a Kreml intrikusainak és a tábornokoknak megmutassa, ki még az úr a házban, aki olyat mer lépni, amit talán a közeli szövetségesei sem képzeltek el róla... 

*

Mégsem akarok most pszichologizálni meg geopolitizálni.

Mert arról olvasok egy kárpátaljai riportunkban, hogy mit kell most kárpátaljai magyar nemzettestvéreinknek, magyar anyáknak, apáknak és gyerekeknek átélnie – egy alapból is halmozottan hátrányos helyzetű, a központi hatalom által elfeledett, elszegényedett régióban, kisebbségi sorsukban jogfosztott emberekként.

Akiknek immár a háború rémképével, saját családjaik szétszakadásával, az apák háborúba hurcolásával,

„Négy kislányom van. A párom egyelőre itthon van, de pont Magyarországra készült menni dolgozni pénteken. Fogalmam sincs mi lesz, ha kimegy, én nem tudom levenni a pénzt, mert egyszerűen nincs hol. Menni sajnos nem tudunk vele – nekem ugyan van útlevelem, de a lányoknak nincs. Ezért itt maradunk. Hogy hová bújjunk, ha ideér a baj, nem tudom” – mondja a kárpátaljai Tímea a riportunkban.

És ott van a tiszaújlaki Anita, szintén többgyermekes anyuka, férje Budapesten dolgozik, egyik gyermekük autista, aki azt mondja nekünk: „Félelem és pánik tört ki, a határ tele van menekülő emberekkel. A boltokat megrohamozták, és aki teheti, elhagyja az országot. Magyarország felé hatalmas a sor, az autós és a gyalogos is”, és arra a kérdésre, hogy van-e esetleg szükségük bármire most, azt felelte: „Kérem, imádkozzanak értünk! Az imának hatalmas ereje van!” 

Amikor e riportbeli sorokat olvastam és szerkesztettem, akkor úszott fölém és ereszkedett rám az a cikk elején emlegetett súlyos, szürkés-fekete köd, ami beette magát pórusaimba és gondolataimba. Talán ezt próbálom most is kiírni magamból.

Oroszország népe a pusztulás szélén állt? Elfogyott az élelmük, az ivóvizük? Kifogytak a tüzelőből, az energiából? Túlnépesedtek és nem fértek már el a saját országukban? (Haha.) Külső végveszély fenyegette őket? A hatalmas Észtország már fente Oroszországra a késeit? A rettegett Lettország nácitlanítással fenyegette meg az orosz vidéket? Ukrajna seregei megindultak a határon, és az oroszok csak visszaütöttek?

Nem. Pőre orosz agresszió történt: háború tört ki, aminek nem kellett volna mindenképp bekövetkeznie.

És a háborúba került ország innenső végében négygyerekes, autista gyereket nevelő, eddig is peremhelyzetben lévő magyar családok sorsa vált végletesen bizonytalanná, és magyar férfiaknak kell háborúba menniük – csak hogy Putyin Moszkvában elégedetten konstatálja élete szívfájdalmának, az orosz impérium szétesésének a megfordítását, tankok csattogását, vadászgépek suhanását, bombák becsapódását, az orosz hadsereg pusztítással járó bevonulását. 

Igen, majd csak az előbbi kerül bele a történelemkönyvekbe. Hogy Putyin majdan Nagy Péterrel vagy Kutuzov marsallal lesz értékelve egy sorban, vagy Napóleonnal, Hitlerrel és Sztálinnal, majd az is eldől egyszer. Itt, lent a földön, meg majd azon is túl, egy másik ítélőszék előtt.

*

Engedtessék hát meg, hogy magyar emberként a kárpátaljai magyar anyákkal, apákkal és gyerekekkel érezzek együtt, és egy pillanatra se érdekeljen az, hogy a totális jólétben és totális biztonságban élő, hadseregeknek parancsoló és atombombák indítógombja körül matató kágébés haduraknak mi a fontos.

Amíg egy magyar létének biztonsága is sérül e háború miatt, a pokolba kívánok mindenkit, aki e háború kirobbanásáért felelős.

Közben újra meghallgatom Hobótól a Nem lehet két hazád-ot, a klippel, amiben 20. századi magyar fiatalemberek próbálnak a szovjet impérium uralta hazájukból a tőlük elzárt szabadság felé szökni, miközben Hobo arról énekel:

„Lennék kispolgár boldogan
Bárhol, ahol béke van.
Lennék köztük én az átlag,
Kinek az emberi jogok járnak.”

Kedves olvasóim, arra ugye gondolnak néha, hogy immár önök,

és akiknek az emberi jogok járnak. Ennyit elért Magyarország jó harminc év alatt. Ez nem hogy kevés, ez szinte a legtöbb, ami lehetséges. Minden további csak a luxus ráadás.

És mi vagyunk azok, akikhez most a keleti végeken sietnének át azok a magyarok, akiknek már nem jár sem a kispolgári lét, sem az emberi jogok szabadsága, sem a béke maga.

Oltalmazzuk meg mindazt, amink van, értékeljük a nekünk megadatott, régóta tartó békét, a kispolgári lét kereteit, a meglévő jogainkat.

és milyen gyorsan válhat semmivé.

És segítsünk a háború sújtotta embertársainkon, ahogy tudunk!

Ezzel tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy a háború ránk ereszkedett, szürkésfekete köde fel-felszakadjon, és egy szebb tavasz virradjon a népeinkre.

Fotók: magyar határon átkelő kárpátaljaiak szombat reggel (REUTERS/Bernadett Szabo)