Kímélet

„Hogy a »közmédia« és a társutas pártsajtó nézői/hallgatói/olvasói még mindig azt hiszik: Szájer Józsefnek csupán annyi volt a vétke, hogy túlságosan későn indult haza egy brüsszeli buliból, megszegve a kijárási tilalmat, az nem cenzúra – egyszerűen csak kerülni akarták bizonyos szexuális magatartásformák (huszonegynéhány fős, drogokkal feldobott férfiorgia) népszerűsítését. Az sem politikai érdekű elhallgatás, hogy a Kisalföld máig nem számolt be a Borkai-ügy minden fontos részletéről – pusztán a »szexualitás öncélú ábrázolásától« kívánták megóvni a közönséget; a kiskorúakat, meg mindenkit, akit annak néznek.

A szóban forgó jogszabály új megvilágításba helyezi a kormányzati tájékoztatáspolitikát. Immár a kőkatolikus Írországban és Lengyelországban is az állam lép föl – a lehető legkeményebb eszközökkel – azért, hogy az egyház kiadja a saját, eddig csak belső eljárásokban azonosított és jellemzően legfeljebb áthelyezéssel »szankcionált« pedofiljait. A lengyeleknél a minap közölték, hogy azonosítottak is újabb 200 felszentelt érintettet – aki keres, az talál. Mostanra az Orbán-kabinet maradt az egyetlen kormány Európában, amely továbbra is a szemérmes félrenézés segítségével biztosít mentességet a papi és szerzetesi foglalkozású szexuális bűnözőknek – de ez talán nem is szégyenletes bűnpártolás (az egyház által a kormánynak nyújtott politikai szívességekért cserébe), hanem valami egészen más: kímélet.

Innen nézve pedig az is érthetőbb, miért nincsenek hírek az általuk irányított nyilvánosságban Mészárosról, Tiborczról és a többi kitartottról, meg az egész kuplerájról, ami a kormányzati közpénzköltés körül az elmúlt 11 évben kiépült. Talán tényleg azt hiszik, hogy amiről nem beszélnek, az nem is létezik.”