Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Börzsönyligetre költöztünk, úgy tűnt, erre tényleg alig jár valaki. Naponta elhúzott néhány autó a ház előtt, szinte észre sem vettem. Mindenfelé terebélyes cserfák, csend.
Illetve dehogy csend, mert szinte soha nincs csend a természetben. Legfeljebb éjszaka, de igazából akkor sincs. A madárcsicsergés, a szél zúgása, a rovarok neszezése az avarban folyamatos „háttérzaj”, de mindez mégis a mélységes csend érzetét kelti.
A természetben és „vidéken” soha nincs csend
– és mégis csend van, mert a természet akusztikája a nyugalom és a rend irányába mutat.
Régi tapasztalatom, hogy nincs mélyebb csend-élmény annál, mint amikor álmos nyári délutánokon a harkály kopog a fák elhalt ágain. Távoli kutyaugatás, emberi hangok foszlányai, a gerlék búgása valahol a sűrű lombkoronákból.
És igen, a közeli ciszterci monostor harangja, ahogy időnként megkondul.
„Kortalan a mélységes élmény, mely a harangok hangjához köt. Gyermekkorom beavatása” – írja a nagy magyar komponista és zenész, Szabados György Bells című lemezének kísérőfüzetében. A harangszó tényleg egyfajta beavatás volt számomra is gyerekkoromban, bár akkoriban még fogalmam sem volt, hogy miben is áll ez a beavatás. Vagy talán ez sem igaz, mert nagyon is tudtam, annyira tudtam, hogy meg sem kellett fogalmaznom magamnak.
A nagymarosi, középkori eredetű katolikus templom harangjának hangját ezer közül is megismerném. Ahogy a visegrádi harangszót is. A Duna messzire vitte a hangját, néha még a kisoroszi kanyar alatt is hallottam. A harangszó is olyan, mint a természet hangjai: elmélyíti a csendet. A nagymarosi templom harangjának hangja jelen volt egész gyerekkoromban, a Dunával és a közeli hegyekkel együtt. Mondhatnám, hogy a harangszó adott ritmust és rendszert a napoknak, de ez így már nem lenne igaz, mert az életünk már rég nem az égi idő rendjében telik. De még ebben a kizökkent és félrement időben is emlékeztet minket arra, hogy létezik egy másféle idő és egy másféle rend.
A harang szava belesimul a kozmikus időbe, a csillagok járásába,
abba az egyszerre az időben és az időtlenségben álló univerzumba, amiből sikeresen kitéptük magunkat.
A gyerekeim, amikor kisebbek voltak, sokat néztek „harangos” videókat a neten. A középkori katedrálisok harangjait bemutató filmek delejes hatással voltak rájuk. A hosszú harangjátékok egyfajta meditatív állapotba ringatták őket, megbabonázva hallgatták.