Oltakozni

Nem vártam a hívást, mert a vakcinációs tápláléklánc vége felé pozícionáltam magam aránylag fiatalon (!44!) és papírforma szerint egészségesen, a háziorvosom évekkel ezelőtt láthatott, még én sem emlékszem az utolsó találkozásunkra, hát még ő. 

Hogy hívtak, meglepett, látatlanban elfogadtam a bármit, amit ajánlanak. Időpont, oltópont, udvarias katonák, rend. 

Van abban valami érdekesség, amikor egy orvos a kézírásodra panaszkodik. Mondjuk, amióta megtanultam írni, bajom származik ebből, szóval nem új a szemrehányás, na de kórházban még nem mondták. 

És nagyjából ennyi is az izgalom az oltakozásban. Az egészségügyisek türelmesek, vérprofik, pedig nagyüzemben oltanak, áldja meg a Jóisten a dolgos két kezüket. Mire észrevettem volna, már bennem volt a Szputnyik, szpászibá. 

Másnap azért annyira nem vidámkodtam, mintha átment volna rajtam a szovjet tankhadosztály. Kicsit el is gondolkodtatott, mert a szputnyikos ismerőseim jelentős része nem panaszkodott, és ha ilyen az immunválaszom, akkor milyen lennék koronás kérdésként, hát százszor inkább ez, mint a lélegeztetőgép. Harmadnapra Krisztus urunk példáját követve föltámadtam. Azóta se szólal meg Putyin hangja a fejemben, vörös csillag se nőtt a homlokomra, oroszul se tudok jobban. 

Egy dolog változott: a közérzetem. Mondjuk, eddig sem pánikoltam fölöslegesen. Amióta beütött a matatós ménkű világjárvány formájában, azóta mentális önvédelemként igyekszem a pohár tele felét nézni, de azért már a tudat sokat jelent, hogy van bennem ellenszer, tehát a tudomány mai állása szerint elvileg túléltem. 

És hát megmondta Wittgenstein: nem az a misztikum, hogy milyen a világ, hanem az, hogy van. Vagyok, vagyunk, és ez nekem bőségesen elegendő indok ahhoz, hogy minden áldott nap fölkeljek.