Hősök vagy áldozatok?

„Moys Zoltán (Magyar Nemzet, 2021. február 11.) szerint »76 esztendeje, hogy fővárosunk elesett«. Fogalmazzunk, ha kérhetem, kicsit pontosabban: 76 esztendeje, hogy végre megszabadultunk a náci megszállóktól, a nyilas tömeggyilkosok bandáitól, véget ért fővárosunk szörnyű ostroma. Moys a »Várba szorult védőkről« próbál értekezni, elhallgatva, hogy Hitler értelmetlen, tömeggyilkos parancsainak egyike volt az, amellyel megtiltotta Budapest harc nélkül való feladását. Fővárosunk nem juthatott Párizs vagy Róma sorsára, amelyeket a Führer »nyílt városoknak« nyilvánított, és ezekből harc nélkül kivonultak a Wehrmacht egységei. Amikor még nem zárult össze az ostromgyűrű Budapest körül, tehát 1944 december első heteiben, szervezetten vissza tudtak volna vonulni Nyugat felé a Waffen-SS, a Wehrmacht és a magyar honvédség egységei, követve Szálasi Ferencet és nyilaskeresztes kormánya tagjait, valamint minden rendű és rangú felső és közepes nyilas vezetőt, akik még családtagjaikkal együtt idejekorán elmenekültek.

Moys téved, nem gyakorol senki sem kegyet, amikor az értelmetlenül, céltalanul és eredménytelenül vágóhídra hajtott áldozatokról megemlékezik. Ha már »gyengén meghátrálókról, gyáván dezertálókról és az ellenséghez átálló hazaárulókról« elménckedik, akkor jó lett volna, ha nevesíti is őket. Kezdhette volna a sort mondjuk a »hazaáruló, zsidóbérenc Horthy Miklós kormányzóval« – ahogy 1944. október 15. után a nyilasok a különbékével próbálkozó államfőt nevezték. Hazaáruló volt a nyilasok ellen forduló Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselő, Kiss János altábornagy és ­Tartsay Vilmos vezérkari százados, akiket a nyilasok vérbírósága ítélt halálra és Sopronkőhidán kivégeztek?

Moys téved, a Don-kanyarban elesettekre nem hősökként, hanem áldozatokként emlékszik minden tisztességes, normális antifasiszta, demokratikusan gondolkozó ember. Hajdanán Nemeskürty István nagy feltűnést keltő könyvének már a címe kimondta: »Requiem egy hadseregért«, tehát meg kell gyászolni az elesett katonákat. Moys pontosan a lényegről nem ejt szót, amikor őket csak »német szövetségben harcolókként« említi, és nagyon-nagyon óvatosan nem ejt szót arról, hogy az agresszor, népirtó náci Harmadik Birodalom vezetői 1941. június 22. a Szovjetunió megtámadása előtt nem kérték, egyáltalán nem követelték hazánk csatlakozását a hadjárathoz. Zsákmányszerző mohóságában, a legyőzhetetlennek látszó nagy szövetségeshez lelkesen csatlakozó Magyarország nem akart lemaradni a szlovákok, a románok mögött.”