Vitatható-e a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye?

„Ez a szakmai vita elmaradt, és sajnos a védelmezők cikke ennek még a lehetőségét is elveti, ha csak burkoltan is, a TTI szakértelmének megkérdőjelezhetetlensége nevében. Lám, bőven elegendő a »biztos szakmai háttérhez« az, ha a TTI-ből néhány kolléga megbeszéli a lehetőségeket és aztán javaslatot tesz, nem kell ehhez másokat megkérdezni. Ráadásul ez az emlékmű – már az elnevezése szerint is – a nemzeti összetartozásé és nem a magyar államé. És éppen ebből látszik, hogy a vita leszűkítése az 1913-as helységnévtárra, ahogy azt a kollégák teszik, elfed egy másik kérdést is: alkalmas-e egyáltalán ez a forma a nemzeti összetartozás kifejezésére? Ez lett volna az igazán fontos vita, de az emlékmű felállítói megkerülték, éppen olyan tekintélyelvű módon, mint ahogy a vitacikk is teszi. Valóban letudható lenne egy fontos köztér szimbolikus használatának a kérdése annyival, hogy politikusok egy csoportja, akik jó eséllyel néhány év múltán már nem is lesznek hatalomban, a nyilvánosság kizárásával döntenek róla, majd ezt a döntést legitimáltatják azzal, hogy egy részkérdésben (pontosan melyik helységneveket véssék a falra) szakértőként felhasználnak egy szakintézményt? Tényleg ez lenne a módja az örökkévalóságnak szánt emlékezethelyek létrehozásának?

Számomra ez volt meglepő a válaszban, ahogy a kollégák a döntést meghozó politikusok helyett – akinek pedig éppen az lenne a feladata, hogy kommunikáljanak a társadalommal, vállalják a véleményüket –, de az ő tekintélyelvű megközelítésüket elfogadva, utólag kimondták, hogy a társadalmi és a szakmai vita felesleges is lett volna. Vagyis a lehetséges szakmai érvek terén kívüli pozíciót tettek magukévá. (Megjegyezném még, hogy hasonlóan tekintélyelvű az is, ahogy számon kérik a „jobbító” kritika, az alternatívák hiányát is, holott volt belőle elég.).

A meglepetés után viszont ismét csak megelégedéssel tölt el, hogy ebben a faramuci szerepben, a nyilvános vitát nem vállaló döntéshozók helyett, és vélhetően az ő nevükben, mégis elismerik, hogy az emlékmű tartalma irredenta. Irredenta, hiszen nem az emberekre, a nemzetre emlékezik, hanem az állam egykor volt területére. Annak elvesztését teszi a gyász tárgyává, a nemzeti összetartozás fókuszává, azt sugallja, hogy ezen keresztül jött és jöhet létre a nemzet egysége. Márpedig ez a magyar nemzettudatnak olyan, kétségtelenül klasszikus eleme, ami viszont csupán az integrális revízióval egyeztethető össze, nem véletlenül vált Nagy-Magyarország sziluettje az irredenta propaganda egyik központi vizuális elemévé.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy a jelenlegi magyar kormány irredenta álmokat dédelgetne, és tudom, hogy Fodor Pál, Molnár Antal és Demeter Gábor nem irredenták, az emlékmű nem elsősorban irredentizmus miatt épült meg úgy, ahogy látható. Egy tekintélyelvű állam emlékezik egy másik tekintélyelvű államra, ahogy azt Berecz Ágoston a Mércén kiválóan bemutatta. Az 1918 előtti Magyarországot annyira érdekelte polgárainak véleménye, érzelmi kötődése saját kicsi világukhoz, amennyire a mai Magyarország vezetőit érdekli, mit is kezdenének a polgárai egy szimbolikus emlékezethellyel. Semennyire. Ha innen nézzük, ismét csak elégedettek lehetünk, hiszen igazán jól sikerült az emlékezés.”