Láthatatlan Magyarország

Amikor Platón Államában egy ponton a társadalmi szolidaritásra terelődik a szó. Jobban mondva arra, hogy a polisz javát az szolgálja, ha polgárai eleve azzal a tudattal civódnak, hogy majd megbékélnek és a külső veszéllyel szemben közös erőfeszítéseket tesznek. Glaukón az eszmecserének ebben az emelkedett szakaszában emlékezteti Szókratészt, hogy míg a harctereken megnyilvánuló polgári erényről beszélt, nem tért ki az emberek békés, otthoni életére, ami ugyancsak részesül az ideális állam áldásaiból. 

Amikor politikáról beszélünk, mi is hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni ezt a dimenziót, a kivételes állapot viszont rendszerint épp a normalitás érintetlen és figyelmen kívül hagyott vonásait világítja meg. Ma az otthonlétünket. Azt a realitást, amire a Vesta templomában égő láng emlékeztette a rómaiakat, vagyis, hogy a családi tűzhely és az egész politikai közösség üdve összetartozik. A globalisták szeretnék azt hinni, hogy ez az összefüggés a történelemkönyvek lapjaira költözött, de egy láthatatlan, meghittebb Itália ezer meg ezer szentélye ellenpontozza ma is az épp üresen álló piazzák harsányságát. A köztéri szobrok komor unalmukban Giorgio de Chiricónak állnak modellt és – amíg Olaszország visszafojtott lélegzete az otthonokat tölti be –, magányuk elnyúló árnyéka uralkodik a néptelen utcákon.

Lehet, hogy csak ideig-óráig tartó állapot ez, de a világ tagadhatatlanul megállt, és most más arcát mutatja, mint az elmúlt évtizedek során. 

Az építész-filozófus Paul Virilio szerint „a történelem nosztalgikusai ma már hiába keresik Rómát Rómában” hiszen a globalizáció magában a helyváltoztatásban teremtette meg az élet állandóságát és életterünk felismerhetetlenné torzított képe már csak egy külső pontból szemlélve nyer értelmet. Ezek szerint eljutottunk oda, hogy az otthon „már csupán egy küszöb anamorfózisa”, a globalizáció megölte a hely szellemét és mindannyian turisták vagyunk lakásunk küszöbén, melynek csak felismerhetetlenné torzított vetületét ismerjük. Bármilyen találó megfogalmazása is ez annak, hogyan idegenít el minket a globalizáció a tértől, a jelenlegi helyzetben épp az ellenkezője valósul meg. Ha a globalizáció az individuális cselekvések kaotikus mozgása, a karantén (quaranta giorni = negyven napos vesztegzár) a kollektív cselekvés kozmikus mozdulatlansága. Ráébredünk ezekben a napokban, hogy létezik egy láthatatlan Magyarország is, amit az utcákon és tereken járva nem tapasztalhatunk meg. Nem látszik a térképeken, sőt még a műholdképeken sincs nyoma. Az átutazók nem is tudatosítják a létezését. Ez is az otthonokban van, mondhatnánk az otthonok Magyarországa.

Legszemélyesebb honunk, amelyből – bár ezt reggeli kábulatunkban szinte sosem vesszük észre – nap mint nap az intimitás és a magánszabadság védett légköre árad elő, amikor az utcára lépünk. Ez a láthatatlan Magyarország nem paraván, ami előtt nemzeti drámák játszódnak és nem is anamorfózis. Az otthon visszanyeri térmélységét és mikrokozmosszá válik. Olyan élettérré, ahol a gondolatok, a tárgyak, az emberek tartós viszonyba lépnek egymással. A nagyobb összefüggéseket nézve is ezt látjuk. A nemzetek feletti intézmények már a válság első heteitől cselekvőképtelennek bizonyultak, a nemzeti közösségérzés viszont mindenütt előtérbe került. Szemben azzal a várakozással, amely szerint a félelem elválasztja egymástól az embereket, és megroppantja a társadalmi szolidaritást, épp az ellenkezője történt: az emberek esténként tapssal köszönik meg az egészségügyi dolgozók erőfeszítéseit, otthonmaradásukkal lassítják a vírus terjedését, és számos más módon is kifejezésre juttatják szolidaritásukat.

amivel be lehet fűteni a technokrata politikák kazánját és el lehet jutni „valahová”. A sokaság még akkor is nemzetként van jelen a mostani helyzetben, ha nem látjuk.

A politikának azok az elemei, amelyek gyengébb szálakkal kapcsolódtak a valósághoz, most ki is hullnak abból. A posztmodern identitáspolitikák, a kulturális relativizmus hamis szólamai, a láthatatlan kéz – nagyon is látható pörölycsapásokra képes – vallása, az öncéllá emelt kormánykritika, a politikát mételyező elszemélytelenített és művi viszonyok egyaránt alulmaradnak a valósággal szemben. Valóban: „a koronavírus-járvány első halálos áldozata a liberalizmus” (Békés Márton).  

Aminek nincs szilárd létalapja a politikai térben, az most mind elenyészik. A közelgő válságból talpra állni akkor tudunk, ha a polgárok Platón fent már megidézett sorai szerint „azzal a tudattal civódnak, hogy majd megbékélnek” és „inkább egyezségre törekvők, és nem ellenségek”. Ez az itthonlétünk mélyebb dimenziója, amire Glaukónnak kell emlékeztetnie minket.