János

A Térey János-ösztöndíjról beszélnék, pontosabban annak ürügyén. Miért tudná mindenki, hogy miről beszélek: röviden összefoglalom. A Térey-ösztöndíj egy irodalmi alkotói ösztöndíj, melyet a középgenerációhoz tartozó magyar írók kaphatnak meg. Vagyis a harmincötöt betöltött és hatvanötöt még nem betöltöttek. Összege bruttó havi 320 ezer, vagyis durván havi nettó 250 ezer forint. Minimum két évre adják, maximum öt évre hosszabbítható. Idén januárban ítélték oda először, és negyvenöten kapták meg. Azért ítélik oda annak, akinek odaítélik, hogy a jutalmazott szerző – aki letett már valamit az asztalra, vagyis bizonyította a tehetségét, rátermettségét – nyugodt körülmények közt alkothasson.

Hogy mi a baj vele?

Semmi. Idáig semmi. Hiszen mindig volt és lesz, aki – okkal, ok nélkül, joggal vagy felháborító módon – kimarad. Mindig volt és lesz olyan, aki megérdemelné és sosem kap, volt és lesz olyan, aki nem érdemelne semmit, mégis mindent megkap.

(Bogarászgassák kicsit a Kossuth-díjasok, Oscar-díjasok, Nobel-díjasok névsorát.) Ez szomorú és igazságtalan, de – úgy tűnik – változtatni rajta nem lehet.

Lépjünk is tovább.

A háborgók szerint az ösztöndíjat kormányhű erők gründolták és osztják az adófizetők pénzéből. Ez különben akkor is tény, ha nem leleplező éllel, hanem tárgyilagosan mondják. Az is tény, hogy nem az írók pályáztak, hanem egy sereg írói műhely és művészeti szövetség jelölt (ha akart), ha jól tudom, 337 írót. Számos műhely és szövetség élt a lehetőséggel, néhány nem. A döntőbizottságnak közel húsz tagja volt. Ezek a tények. Innen kezdve aztán mindenki azt lát, amit akar.

Van, aki politikai kifizetőhelynek nevezi a Petőfi Irodalmi Múzeumot és az ösztöndíjat. Van, aki „19 milliós apanázsról” ír, épp csak le nem tagadva, hogy nem egy összegben, hanem öt év alatt kap(hat)ja a díjazott (mínusz adó). Nyakam rá, hogy ennél – ha a havi jövedelmét felszorozza – jóval többet keres öt év alatt egy szobafestő vagy parkettázó. Más épp csak ki nem mondja, hogy becsületes magyar írónak nyomorognia kell, mert nagy művek csakis úgy születhetnek. Megint másnak hánynia kell a Térey kapcsán egy interjúban emlegetett „hídember” kifejezéstől (vagyis attól, hogy valaki megkísérel olyanokat is megérteni, akikről tudja, hogy nem ugyanott állnak, ahol ő). Egy 34 éves jelölt nem a korára (vagyis a kizáró okra) hivatkozva, hanem ideológiai érvekkel utasítja vissza a neki megítélt ösztöndíjat. Akad, aki a Térey-ösztöndíj ürügyén a Baumgarten-emlékdíjba rúgna bele, míg többeknek az úgynevezett balliberális írótábor megosztásának, morális tartása meggyöngítésének, ideológiai szilárdsága kikezdésének alattomos szándéka sejlik fel a háttérben.

Nem folytatom.

Egyáltalán van értelme erről írnom? Hiszen aki szerint bármi, amit Orbán „uralkodói” jóváhagyásával csinálnak, legyen építő vagy romboló, az egyformán elfogadhatatlan, az úgyis megingathatatlan. Érve egyszerű és világos: „csapataink harcban állnak”. Aki szerint pedig bármi, amit Orbán „fővezéri” jóváhagyásával csinálnak, legyen építő vagy romboló, az csak jó lehet, az is megingathatatlan. Az érve ennek is egyszerű: „csapataink harcban állnak”.

Két okom lehet rá, hogy mégis írjak. Az egyik, hogy az alig tíz hónapja meghalt Téreyt magát is kikezdték. Sértett hiúságból? Irigységből? Feltehetően azért is. De ez elkerülhetetlen. Sértettek, szemforgatók, alamuszik, rossz jellemek és hamis barátok, köpönyegforgatók mindig voltak és lesznek. „Nem is volt jó író!” – óbégatják vagy sutyorogják az ilyenek.

Hagyjuk őket.

Mások szerint: „nem volt joga tárgyalni”, „nem hatalmazta fel senki”, „nem képviselt mást, csak önmagát”.

Térey valóban tárgyalt a Petőfi Irodalmi Múzeum (mindenkori) igazgatóival, és valóban felvetette nekik – sok egyéb mellett – egy középdíj alapításának ötletét is. (Más bűnei is voltak. Például amikor megszületett az első gyermeke, és alig fértek a szűk lakásban, ölében cipelte be a már nem használt, súlyos mechanikus írógépét a múzeumba. Nyilván ezzel is támogatva a diktatúrát.)

Személy szerint ki jogosult arra, hogy ilyesféle felhatalmazást adjon? Melyik szervezet, társaság, csoportosulás az, aki ezt a jogot birtokolja? Igenis jogom van magyar íróként a magam nevében magamért (és akár többekért is) tárgyalni, kilincselni, kopogtatni, terveket kovácsolni.

Hogy miért baj, ha valaki tárgyal? Nyilván nem a meghatalmazással van baj, hanem magával a tárgyalással, a szóba állással. Hiszen a „hídemberektől hányunk”. Mert „harcban állunk”.

Azt hiszem, ez a másik ok, ami miatt mégis írnom kellett. Hogy kimondjam ezt. Hogy erről lenne igazán értelme beszélni. Erről a harcról. Hogy az elmúlt öt, tíz, húsz, negyven évben ki mit tett azért, hogy ez így legyen és így maradjon.

János nem gyűlölt, nem áskálódott. Kíváncsi és nyitott ember volt. (Nem esik jól leírni a kiüresedett szót, „nyitott”, aztán mégsem keresek mást.) Bántotta Trianon, bántotta a soa, a cigány holokauszt, a svábok kitelepítése, asszonyok erőszakolása, a Szibériába hurcolt magyarok sorsa. Bántották őt a határon túli magyarok sérelmei, és bántották a határon belülieké is. Magyar magyaroké, cigány magyaroké, zsidó és sváb magyaroké. Így együtt. Bántotta egy környezetidegen, rossz épület. Bántotta egy fa kivágása. Egy rossz festmény, egy gyönge fotó. Bántotta a rossz előadás: legyen politikusé vagy színészé. Egy rossz szó is bántotta. Akár neki szánták, akár másnak. Érdekelte a múlt. A saját múltja és az országáé. A városáé is. A városaié. A városrészeié. Egyszerre és egyben érdekelte minden. Ha szétszedte mindezt, nem azért szedte szét, hogy válogasson belőle, hanem hogy részeiben is az egészet értse meg jobban.

Nem volt hajlandó valakit azért szeretni vagy nem szeretni, mert azt várják el. Nem fogadta el, hogy a barátom barátja a barátom: maga választotta a barátait. Sajnálom, hogy későn kapcsolt ő is, én is, hogy csak röpke ideig lehettem a barátja.

a szerző József Attila-díjas magyar író, Térey János-ösztöndíjas