A NER szabadsága az einstandoló szabadsága

„Annyi azért van, hogy a produkció az A38 ügynökség együttműködésében készült, és az egészen más színvonalú fellépésekhez szokott állóhajón vették fel. A műsorfolyam hossza nyolc óra volt. Volt hát idő gondolkodni: ez vajon micsoda, s mit jelent?

Az én válaszom: ez itt a NER szabadsága; az einstandoló szabadsága.

A propagandisták lassan mindenhová beeszik magukat, és elhiszik, a terek, ahol amúgy semmi keresnivalójuk nem lenne, azzal, hogy ők terpeszkednek ott, rangot adnak nekik is. Mintha egy-egy helyszín bekebelezése, uralása azt is jelentené, hogy az ott folyó addigi munka, az értékek átvándorolnak beléjük.

Na de, attól, hogy felplecsnizik magukat, rögvest nagy írók, nagy színészek és nagy zenészek lesznek? És: attól, hogy a propagandistáik a (mostani) Magyar Nemzetnél dolgoznak, kitűnő újságírók lettek? Hogy a közmédiánál szerkesztenek, műsort vezetnek, a munkájuk értékesebb?

Izgalmas pszichológiai jelenség zajlik: már nem elég a pozíció és a pénz, és nagyon nem elég a hasonszőrűek elismerése. Az kell, hogy a letaposottak is tapsoljanak. Azok a szimbolikus terek kellenek, ahol azok működnek, akiknek a helyére vágynak. Az ő közönségük, az ő simogatásuk nélkül nem ér semmit az egész. Ők is mondják ki végre, hogy jók vagyunk, tehetségesek, amit csinálunk, bőven felér hozzájuk!

Remek példa erre a Térey-ösztöndíj összetákolt listája – itt végre egy csapatban vannak, együtt mennek majd az Írókaravánra, hiszen egyforma jók, egyformán nagyszerűek. Immár ki vitatkozna evvel?

Kutya ugat, Írókaraván halad.”