Schmidt Mária: 1956 újra megerősítette, hogy a magyar emberek nem tudnak szabadság nélkül élni
A Terror Háza Múzeum főigazgatója a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének budapesti megemlékezésén mondott beszédet.
Mi még emlékszünk.
„A kommunizmus kizárólagosságot követelt magának: »hívőire« és alsóbbrendű »hitetlenekre« osztotta az emberiséget. Akik megtagadták a kommunista »hitet«, azokra halál várt, jéghideg számkivetettség vagy az a bizonyos »sorstalanság«.
Ezek a rideg, makacs tények. Annyira ridegek, hogy érteni sem akarjuk őket. Mondom hát másképp, ahogy az unokámnak mondanám.
Képzeld el, Drágám, hogy betoppan hozzánk egy mosolygós idegen. Kedvesen leguggol hozzád és azt mondja neked, ismeri a tündérországba vezető utat. Ott pedig, a messzi tündérországban, senki sem beteg és szomorú, mindenki boldog és mindig megkapja, amire vágyik. Olyan szépen beszél tündérországról, hogy vele akarsz tartani. Az út persze nem lesz könnyű, készít fel, áldozat nélkül ugyanis semmi sem megy. Először azt kéri, add oda játékaidat, hogy mások játszhassanak velük. A kis gyerekszobádról is le kell mondanod, mert az a régi rossz világra emlékeztetne, no meg a szüleidre, a testvéreidre, akik szerinte nem akarnak majd elengedni, mert önzők és irigyen ragaszkodnak hozzád. Bátortalanul azt mondod, hogy szereted a családodat, és hogy őket is el szeretnéd vinni magaddal, de az idegen – ekkor már kevésbé kedvesen – mélyen a szemedbe néz, és azt mondja: »Ők a múlt, mi pedig a jövőbe tartunk.« Mivel nagyon vágysz tündérhonba, és az is eszedbe jut, hogy párszor tényleg leszidtak ezért vagy azért, végül vele tartasz. Útközben észreveszed, hogy iskolai barátaid, akiket az idegen szintén rábeszélt az útra, vagy eltűnnek, vagy furcsán viselkednek. Lassan megérted, vannak köztük olyanok, akik azt a feladatot kapták, hogy téged figyeljenek, sőt rólad jelentsenek, mert az idegen nem bízik meg benned. A hangulat rossz, az út pedig szörnyen fárasztó. Ekkor már hiányoznak a szüleid, testvéreid, én is hiányozni fogok, akárcsak a szobád, a játékaid. Vissza akarsz fordulni, de addigra újabb idegenek vesznek körbe, akik már kiabálnak veled. Azt mondják, el akarod árulni az álmot, hogy ellenség vagy, hogy valójában miattad ilyen szörnyen hosszú és fárasztó ez az út. Ha szerencséd van, az éj leple alatt el tudsz menekülni, ha nincs, bezárnak valahová, hiszen elárultad tündérország álmát. De te, kicsi unokám, biztosan el tudsz majd menekülni és mivel már tudod, hogy az idegen becsapott, el akarod mondani mindenkinek, amit tapasztaltál.
Ekkor fogsz a legjobban csalódni, mert az idegenek azt terjesztik rólad, hogy rossz vagy és hazudsz, hogy semmi sem igaz abból, amit mondasz, és hogy a hozzád hasonlóknak nincs helye a világon, mert akadályozzák a nagy álmot! Nos, kicsim, ez a kommunizmus dermesztő meséje.
A legszörnyűbb, hogy mindez valóban megtörtént. Egy tökéletesnek hazudott jövőképért gyilkolták meg embertársainkat. Milliószámra. Hannah Arendt kifejezésével élve: »adminisztratív tömegmészárlás« keretében. Miközben az egész világot arról győzködték, hogy a kommunizmus a »létező világok legjobbika«. Ennek a hazugságnak furcsamód azok dőltek be leginkább, akik nem szereztek róla elsőkézből tapasztalatot, mert a Vasfüggönyön túl, biztonságban és jólétben, és ami még fontosabb: szabadságban éltek.
Ez intő jel. Megtanulhatjuk belőle, hogy a szabadság nem véd meg az ostobaságtól. Vagyis: aki szabad, gyakran elfelejti, milyen is szabadság nélkül élni. Mi, itt Közép- és Kelet-Európában, 30 évvel ezelőtt nyertük vissza a szabadságunkat és a függetlenségünket. Mi még emlékszünk.”