Rossz a sajtónk: mi ezzel a baj?

„Még a rendszerváltozás előtt utaztam repülőgépen San Franciscóból Los Angelesbe, amikor a légikisasszony megkérdezte, milyen üdítőt kérek. »No gas«, utaltam a szénsavmentes ásványvízre, mire a mellettem ülő hölgy örömmel felkiáltott: »Maga is magyar?« Két szóból is felismerte eltéveszthetetlen akcentusomat, elmondta, hogy ő Ausztráliában él, érdeklődött az otthoni dolgok iránt, és az úton jót beszélgettünk. Felvillanyozott, hogy nem vagyok egyedül a tengeren túl sem, ezt tapasztaltam szinte mindenütt, ahol csak jártam. Magyarságom külföldön élő honfitársaim számára mintegy garancia volt arra, hogy hasonlóan gondolkozunk, hiszen egy nyelvet beszélünk, közösek a gyökereink, ápoljuk magyar identitásunkat, éljünk akár az anyaországban vagy bárhol a földgolyón. Bár nem a nemzetközi sajtóban, de honfitársaink, ismerőseink, kollégáink között volt hírünk a világban, és általában pozitív.

Huszonöt évvel később felkértek, hogy egy Kínában rendezett konferencián tartsak előadást a magyar gimnáziumokról, és fejtsem ki a véleményemet arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia oktatási rendszere, a tanulmányi versenyek és a rakéta sebességével fejlődő fővárosunk pezsgő kulturális élete miként tette lehetővé, hogy jó száz évvel később ezt írhassa egy cseh szerző a tudomány egyik élen járó folyóiratának, a Nature-nek a címlapjára: »A XX. századot Budapesten csinálták«. 

Nincs mit szégyenkeznünk amiatt, hogy nem eléggé foglalkozik velünk a világsajtó; van olyan vélemény is, hogy a számarányunkhoz viszonyítva lényegesen többet tettünk le a népek asztalára, mint mások. Oka volt a hallgatásnak, mert az ötvenhatos forradalom óta nem jöttek tőlünk szenzációs hírek, csupán egy kis ország voltunk a szovjet birodalomban, mely a legújabb történettudományi kutatások szerint kívül esett az euroatlanti érdekszférán. A forradalom elsöprő lendülete is túlszaladt a nyugati várakozásokon, kényelmetlen lett, hogy állást kellett (volna) foglalni egy csekély jelentőségűnek nyilvánított ügyben, amikor a világ urai mással voltak elfoglalva. Védelem helyett viszont kaptunk szereplési lehetőséget, a Time magazin a magyar forradalmárt az év emberének választotta, de, ahogy Márai Sándor írta: »És minden rendű népek, rendek / Kérdik, hogy ez mivégre kellett«.

Fokozatosan jutottam csak a felismerésre: Magyarország, a magyarok, a magyar kultúra csak akkor érdekes a hatalmas erők által mozgatott nemzetközi médiának, ha abból politikai hasznot húznak. Ha megfelelünk a politikai elvárásoknak, jó a sajtónk.

Azt tapasztalom, hogy az európai választópolgárok legfontosabb vágya a kényelem, a nyugalom, a fogyasztás biztonságos növelése, melynek biztosítását elvárják a szavazataikat elnyerő pártoktól. Nem érdekli őket a kulturális, nemzeti és családi identitás, ezért nem tartanak az iszlám térhódításától, ezért hunynak szemet a kultúra és a nyelv dekonstrukciója, miszlikbe szaggatása és lebutítása felett. Elfogadják a politikai korrektséget, mely valójában az orwelli újbeszél ránk kényszerített formája, mert nem akarják kockáztatni a jólétüket és a nyugalmukat, kerülnek minden konfliktust. Tudományosnak álcázott ideológiával próbálják alátámasztani a család bomlásának szükségszerűségét, a rosszul értelmezett krisztusi szeretet jegyében adják fel önmagukat és kultúrájukat. Ilyen közegben a média ellenséges megnyilvánulásai már-már dicséretnek számítanak, ami jól visszatükröződik az identitásukhoz még ragaszkodó, nyugati újságolvasók kommentjeiből is.

Van okunk aggódni vagy akár szégyenkezni? Csak olyan mértékben, amennyire a kritika megállja a helyét.”