Antall József emlékezete

Huszonöt éve hunyt el Antall József. Csak a tisztelet hangján beszélhetünk róla.

Antall egyik fő érdeme az volt, hogy a rendszerváltáskor távlatosan gondolkodva irányt mutatott és irányba helyezte az országot: az európai közösséghez, a nyugati szövetségesi rendszerekhez való visszacsatlakozás irányába. Az, hogy Magyarország útját akkor, 1990-ben az európai közösséghez való visszacsatlakozásban látta, máig érvényes és helyes gondolat. Az már más dolog, hogy mit jelent és milyen állapotban van most, három évtizeddel később ez az európai közösség és integráló szervezete, az EU.

Bátor cselekedet volt a Varsói Szerződés felbomlásában való aktív részvétele is. 

Antall egyik fő öröksége, hogy felélesztette a közel fél évszázadig nem létező, elpusztított, legfeljebb négy fal között túlélő magyar jobboldali és konzervatív hagyományok politikai képviseletét, modernizálni próbálva az, és egyúttal összekötve a magyar jobboldalt a 20. század második felének nyugat-európai kereszténydemokráciájával.

ezért nagy tisztelet jár neki.

*

Ugyanakkor az az igazság: Antall József a világpolitikában, Magyarország helyének és jövőbeli útjának megítélésében sokkal jobban látott, mint a hazai politikacsinálás módszereiben, a hatalompolitika gyakorlatában, a szakpolitizálás részleteiben, a korlátok és lehetőségek közötti pálya belátásában.

Sajnos nem feledkezhetünk el arról, hogy a legjobban az MDF példáján láthattuk, mennyire alkalmatlannak bizonyultak a politikacsinálásra azok a jó szándékú úriemberek, akik a klasszikus szabályok szerint eljárva tehetetlenek voltak azzal a kilencvenes évek elején szinte totális posztkommunista és liberális véleményterrorral szemben, amivel rögtön a kormányalakítás után szembesültek. Az Antall-kormány tagjai lélegzetvételnyi szünet nélkül kapták a gyomrosokat, és visszaütni sem tudtak, csak újabb és újabb felületeket adni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fidesz is csak a kétezres években jutott arra a meggyőződésre, hogy új módszerek kellenek, mert a politikai háborúban való sikerhez alkalmazkodni kell az addig túlhatalmú baloldal fortélyaihoz.

Ebből a túlzott félelemből is fakadhattak azok a katasztrofális, a demokratikus Magyarországot meghatározó döntések, mint például a kárpótlási jegyek rendszere a reálisan visszaadható földek és ingatlanok helyett, vagy a komcsi kollaboránsok és pártprominensek közéletből való, törvényi erővel történő kiszorításának elmaradása.

*

Ha egyet hátralépünk, rögtön megállapíthatjuk, hogy

A baloldal egyezményes megállapodása ugyanis úgy szól – és nyugodtan hívhatjuk a nemzetközi történéseket a mai napig aktívan befolyásoló erőket így –, hogy csak a halott avagy a behódoló konzervatív a jó konzervatív. Idősebb Bush ezért – és persze a Trumppal kapcsolatos vélt vagy valós kritikái miatt – lehetett az elmúlt napokban világnézettől függetlenül idol. És pár nagyságrendet ugorva idehaza ezért fogadják az ellenzéki oldalon lenéző vállveregetések és undorodó félmosolyok mellett az olyan figurákat, mint Mellár Tamás vagy Herényi Károly.

Lássuk be, a rendszerváltás utáni hazai közállapotok kialakulásában sajnos komoly szerepe van az 1990 és 1994 között regnáló MDF-kormánynak. Értem, hogy egy ideig még szovjet katonák voltak az ország területén, értem, hogy megoldhatatlan gazdasági problémákkal kerültek szembe és értem, hogy az alsó hangon akkor 45, de valójában inkább nagyjából 70 éve épített baloldali kulturális- és médiafölényt nem lehetett kielégítően kezelni, de a sajátjaikat sem lett volna szükséges a kutyák elé dobni. Ilyen ellenszélben sem volt kötelező kihátrálni a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat mögül és hagyni beleállni a földbe.

Szintén nem volt muszáj addig mérgezni párton belül a Csurka-szárnnyal a viszonyt, amíg elkerülhetetlenné vált a szakadás, miközben mára tudjuk, hogy a csurkai jobboldaliság tartós, maradandó áramlata lett a mindenkori magyar jobboldalnak. Mondhatnánk úgy is, hogy Csurka alt-right volt, before it was cool. Mi több, a csurkai nézetek mára meglehetősen mainstreammé váltak a magyar jobboldalon.

*

Szeretünk úgy visszaemlékezni az első, szabadon választott országgyűlés által támogatott kormányra, mint egy polgári és konzervatív előképre, de közben pontosan tisztában vagyunk azzal is, hogy amennyiben a Fidesz ugyanilyen szőrmentén, éppen csak a problémákhoz érve és akkor is csipkekesztyűt hordva járt volna el, akkor pontosan ott állna a magyar jobboldal és az általa vezetett ország, mint 15 évvel ezelőtt.

Reszketegen, létezéséért is elnézést kérve, lehajtott fejjel a szamárpadban.

Ignorantia non excusat legem, de ugyanígy

Ha eleve determinált volt a helyzet és se így, se úgy nem lehetett volna megúszni a bukást – és ez legkésőbb a taxisblokád idején eldőlt –, akkor nem lett volna sokkal inkább a sikeresebb jövő felé mutató cselekedet keményen beleállni a harcokba? Az MDF – akkor még – középpárttá zsugorodása elkerülhetetlen volt, de ezt egyenes derékkal, a jó harcot megharcolva is elérhették volna.

De legyünk igazságosak. Antall József karrierje csúcsán, minden álma beteljesülésekor tudta meg, hogy halálos beteg. Ez a felmérhetetlen, beláthatatlan szituáció és személyes küzdelme bizonnyal hatással volt a későbbi évekre is. A sors ilyen igazságtalanságát látva az ember nem tud mit tenni.

Antall Józsefnek békeidőben kellett volna miniszterelnöknek lennie. Sajnos erre nem volt lehetősége. És nem is hagytak erre lehetőséget neki az ellenfelei. 

Emlékének adózzunk egy imával.