Mi Európa szelleme?

Az európai kontinens nem csak formákban gazdag, de természettől fogva a legalkalmasabb arra, hogy kiemelkedő embereket és kormányzati rendszereket hozzon létre – mondhatjuk Sztrabónnal. Civilizációnk örök kísértése: merre és hogyan tovább?

Ez a múlhatatlanul visszatérő kérdés, amely a reális fenyegetések és a társadalmi utópiák között lebeg. Az Európa felemelkedése, Zsinka László legújabb dolgozata (Typotex Kiadó) ehhez az időszerű problémahalmaz értelmezéséhez is segítséget nyújt, civilizációnk történelmének kresztomátiájával, tömör összefoglalásával, ezen belül a sorsdöntő történeti tények, filozófiai és szociológiai elemzések, tömeglélektani, sőt geográfiai adottságaink, viszonyulásaink segítségével.

Megbízhatóan jósolni nagyon nehéz, sőt a megkopott közhelyet idézve, különösen a jövőt illetően a jóslás szinte lehetetlen. A múlttal, a történelmi nagy és kis időkkel sem sokkal könnyebb azonban a helyzet.

Mégis,

aminek számos számunkra szerencsés összetevője (a klíma, a földrész tagoltsága, a közlekedés viszonylagos kontinuitása, az ógörög és a római hagyományok, a germánok szerepe, a kereszténység etikája, az egyházi és az állami hatalom korai szétválása, és így tovább) kezdetek óta szinte lehetetlenné tették a birodalmak tartós kialakulását a földrészünkön. Az érett középkor századaiban a birodalmi egység helyett egyfajta „keresztény nemzetközösség” alakult ki, amelynek a fejedelmei fontosnak tartották szuverenitásuk megőrzését – áll a könyvben.

Tehát feltételezhetjük, hogy civilizációnk ereje és távlatai Európa tagoltságában is benne rejlenek, a sokarcú Európa így lesz amolyan főnixmadár.

A mérsékeltség övezete

A birodalmi eszme jövője kapcsán, ha a hatalmi mámor utópikus optikáján keresztül képzeljük is azt el, rögtön és ismételten feldereng az „alkony lehetősége” – akár a spengleri, akár a huizingai megközelítésben.

Zsinka tehát elveti a Nyugat-központú elméleteket, de ugyanakkor az eurocentrikus szemlélettől való elhatárolódást is kerülni igyekszik. Marad számára a józan szkepszis és a tárgyilagos konkrétumok: Eurázsiát Kínától Gibraltárig hasonlóan mérsékelt klíma határozza meg, ez adottság, ez a földrészeken átívelő nagy táj, amely a hatalmas és olykor tragikus népmozgások, találkozások és tapasztalatcserék tere. Észak- és Dél-Amerika viszonylatában, a Bering-szoroson jóval később megjelenő emberek számára például ez a lehetőség nem adatott meg. Közlekedésük jóval akadályozottabb volt. Ez a földrajzi különbség a többi földrészen és szubkontinensen (Afrika, India, Dél-Ázsia) az óriás hegységek, mocsarak és sivatagok miatt is az életformák alakulásának hátrányos meghatározója, gátja lehetett.

Jelentős szereppel bírt továbbá a korai földművelés egyre általánosabb elterjedése, majd a termelékenység növekedése, amely jelentős népszaporulatot tett lehetővé. A fejlődése különböző fázisaiban Kína és Európa (a nyugati részek) technológiai fejlettsége jelentős különbségeket mutat, olykor Kína javára. Európa és a nyugati civilizáció a „tétovázva teremtő” emberi szellem bölcsője volt.

Ez a többlet, 

illetve Athén és Róma kitörölhetetlen urbánus hagyományaiban, amik Nyugaton – Bizánccal összevetve – magukban hordozták a pluralitás gyökereit.

A Középső Birodalom (Kína) olykor fegyelmezettebb, áttekinthetőbb hatalmi hierarchiája folytán nagyobb technológiai lépések megtételére (papír, porcelán, puskapor, tengeri flotta stb.) volt képes a korabeli Európával szemben, de Kína mégsem volt alkalmas az egyetemesen követhető civilizációs modell létrehozására. „A Nyugat felemelkedésének gyökereit akkor értjük meg igazán, ha az eurázsai térség geográfiai adottságaiból indulunk ki, majd az európai történelmi fejlődés »eredeti vonásaival« folytatjuk elemzésünket” – írja Zsinka.

Birodalomteremtő kísérletek

Ez a vágy különböző változatokban, de mindig csak átmenetileg valósult meg, legyen az a német harmadik birodalom, a szovjet birodalom, vagy akár a brit világbirodalom.

„A konzervativizmus, mint az évezredes nyugati hagyomány letéteményese (sajnos legtöbbször utólag) mindig eltartja magától a reakciós ideológiákat“ – írja Pál Gyula. Aristo így ír: „»A dolog története maga a dolog« – Hegel”. A mai féktelen (neo-) liberalizmus elleni legjobb érv a liberalizmus története napjainkig, és itt bizony alapvetően hiányzik, a „szükséges mérce” (Békés Márton), amikor a fogalmaink nem találkoznak a valósággal. A felvilágosodás félreértelmezései nyomán a Descartes által behozott és a „hatvannyolcas” eszmében stabilizálódott antirealista filozófia vált önmaga és/sőt közgondolkodásunk, valamint társadalmi párbeszédeink alapvetően feloldhatatlan problémájává.

Zsinka véleménye szerint: a liberálisok mindig is abban bíztak, hogy az állam visszaszorítása nagyobb gazdasági fellendüléshez és egyéni jóléthez vezet, másrészt kedvező hatást gyakorolhat a politikai szabadságjogokra. A (volt?) marxisták, akik a politikai praxis kérdésében eltökélten etatisták voltak, az új elméletalkotás során azt hangsúlyozzák, hogy az állam csak „felépítmény” a gazdaság termelési folyamataihoz képest, melyet „alapnak” kereszteltek el. A tágan értelmezett liberális eszmék a második világháború utáni évtizedekben éppúgy az állami szereplők nemzetközi rendszerben játszott szerepének relativizálására tettek kísérletet, mint a neomarxista irányzatok az 1960-as évektől. Örök tehát a libikóka-játék,

illetve a marxista és poszt-marxista elképzelésekben az álam „igazságos” főszerepbe emelésének meghirdetése (Žižek), amely minden előzetes szentencia ellenére szervesen magában hordozza a korrupció olykor véres gyakorlatát is.

Edmund Burke szerint „reformálni kell azért, hogy megőrizni tudjunk”. Azonban Rousseau társadalmi szerződése nem a civilizációnk alapját, eredendően nem az élők, holtak és a meg nem születettek szerves kapcsolatát jelentette, s nem jelenti ma sem, még az újabban divatos neoliberális európai ábrándjainkban sem. Viszont a társadalmi viták gyakorlatában tudomásul kell vennünk, hogy a jobb- és baloldali megközelítések egymástól alapjaiban eltérő optikán keresztül látják és láttatják a világ ugyanazon jelenségeit.

Az iszlám mássága

Az iszlám hívatlan (?) megjelenése Európában, túl a vallási, jogfelfogási és életmódbeli különbségeken, valóban a megjósolt civilizációk összecsapásának (Huntington) előjátékaként is felfogható.

„Az iszlám világában a nomadizáló réteg illetve annak tovább élő hagyományai folytán nem játszódott le a kínaihoz, vagy a nyugat-európaihoz hasonlítható agrárforradalom. A földműves réteg háttérbe szorítása meghatározta a magánbirtok muszlim értelmezését, valamint a városokban és községekben kialakuló urbánus jogviszonyokat. Ennek az alapállásnak a következményei elrettentőek voltak és azok is maradtak. Hiszen „az öngyilkos merénylők korántsem tudatlanok, szegények, nihilisták vagy mentálisan betegek, hanem általában iskolázottak, középosztálybeliek, erkölcsileg elkötelezettek, és nincs diagnosztizálható pszichés betegségük. A motivációik többsége a nepotista önzetlenségre vezethető vissza” – idézi Steven Pinker Atrant Az erőszak alkonya című könyvében.

Az árasztásos rizstermelés Kína esetében nagyban előmozdította a népesség gyarapodását. Ugyanez történt Nyugat-Európában a termésátlagok növekedése és a háromnyomásos gazdálkodás révén a 12. századtól.Ebből az egyetemes technológiai fejlődésből az iszlám államok is képesek voltak profitálni.

Mégis, fejtegeti Zsinka, volt néhány egymással is összefüggő szempont, amely az iszlám világ fejlődését alapjaiban megkülönböztette az európai civilizáció útjától. Míg az európai civilizációban főleg

az iszlámon belül ennek mai napig nyomait sem találni. „Aquinói Szent Tamás filozófiája a 13. században, majd a párizsi egyetem tanárai a 14–15. században nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a késő középkorban a világ történéseit nem az isteni akaratnak közvetlenül alávetett jelenségként, (szöges ellentétben az iszlám felfogással!) hanem evilági autonóm törvények következményeként kezdték értelmezni.”

Zsinka László tömör, alapos és minden ízében tárgyilagosságra törekvő kresztomátiája mindenképpen hiánypótló könyv. Jelentősége az áttekinthetőségén túl aktualitásában is értékelhető. Hiszen jelenleg Európa vitázik, formálódik, alakul (mint ahogyan már annyiszor megtette), és ez kockázatokkal jár. Jól jön ilyenkor egy objektív forrás, eredetünk, távoli és közelebbi múltunk tárgyilagos tükre, amely által a jelen okosan (álságos legendáktól mentesen) értékelhető, és a jövő tervezése is talán kikerülheti a buja fantáziálások, álszent sorsjobbító ígérgetések utópikus vásári útvesztőit.

***

EURÓPA FELEMELKEDÉSE

Copyright © Zsinka László, 2018

Hungarian edition © Typotex/Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2018