Haragban a világgal

„Pedig valamikor jól indult, de aztán semmi sem sikerült. Félbemaradt. Volt egyáltalán célja az életének? Nem találja ma már, pedig emlékszik rá, hogy egykor kitűnő üzletnek tűnt. Most sápadtan kapkod, szidja a világot. Nem is a világot, az felfoghatatlan, nem is az Istent, csak ha káromkodik, szidja hát az országot. Az a hibás. Az ország meg a népe. Micsoda vircsaft! Igen. Hogy elment innen, azért is az ország a hibás, hogy maradt, azért még inkább. Hogy tönkretette az életét, leginkább. Az a balga, mindennap, még ma is feltámadó nemzet! Amelynek ő nem a tagja, kiemeli őt valami származás, párthovatartozás, ideológiai végzettség, kaszt, beosztás, küldetés. Nem »átlagember« ő, sem nem »kisember« vagy »egyszerű ember«. Más, nem ebből a népből való. Őt kiválasztották valakik valahol. A hasonszőrűek és hasonbőrűek belső szabályai szerint. Az elit – mondja magáról fellengzősen, s most jönnek mindenféle plebejusok, senki-semmi koldusok. A nép határozná meg a nemzet útját. Rémes. Hova vezetne ez?

A félbemaradt, frusztrált ember dühös a világra, az országra. Pedig nem lenne ez rossz hely, csak ne élnének itt az emberek.

Az emberekért élni nagyon nehéz, de közöttük, lehetetlen. Oh, Márai! – idézi minduntalan az egyetlen gondolatot, amely eljutott hozzá az írótól, s fátyolos tekintettel néz nyugat felé, ahol amerikai íze van a dolgoknak. S hogy az élet a haza életének egy pillanata is? És a nép csak él, egymásért és az egészért. Nem érdekes. Budapest gyönyörű város, s az ember meg is tudná kedvelni, ha nem élnének itt budapestiek, idézi Ady ítéletét, s van, akihez épp csak ennyi jut el. Félbemaradtak ezek az üzenetek. Nem jutott el a lényeg. Ady kisöpörne sokakat: Budapest mágnásait, a hivatalnokosított dzsentriket, gazdag zsidóit, agyvelőtlen polgárságát. Íróit, művészeit: »undorítók«– mondja.

Ettől még dühösebb a félbemaradt, frusztrált ember, legszívesebben belerúgna a házfalakba, felgyújtaná az autókat, szétverné a kirakatokat. Hej, ha nem ide született volna! Mivé lehetett volna? Világsztár, dúsgazdag csodalény, akit mindenki ismer, aki bármit megtehet. De lehúzta ide a mocsár, ez az ingovány, az erkölcstelenség, ez a kisszerűség, irigység. Azt mondja, a miénk, pedig valójában a sajátja! Dühös hát, gyűlöli ezt az országot, ezt a nemzetet, annak szurkol, hogy, ha már neki nem sikerült, senkinek se sikerüljön, az országnak se sikerüljön, pusztuljon inkább, dőljön, heverjen romokban, bélyegezzék meg, közösítsék ki, kebelezzék be. Hiszen ő nem tartozik ide, csak véletlenül tartózkodik itt, ő egy túsz, egy fogoly, akit kényszerítenek, hogy ebben az országban éljen, ennek az országnak a nyelvét beszélje, ennek az országnak a törvényeit, szokásait betartsa. Észre sem veszi, hogy félbemaradt, s ezért mennyire egyedül van.

De ebből elég volt! – kiáltja bosszúszomjasan. Pokolba vele! Pokolba a törvényekkel, szokásokkal, szabályokkal. Pokolba az értelemmel. A nemzetekkel, országokkal, családokkal, gyermekekkel, egyházakkal. Pokolba a biológiával, teológiával, matematikával, a természeti törvényekkel. De leginkább pokolba a történelemmel. A múlttal. Mind avítt bornírtság. Szemétdombra velük, idejüket múlták, itt vannak az új tudományok, új nemek, új nyelvek s az új istenek. Ennek sikerülnie kell!

S akkor végre lehet valaki a félbemaradt ember. Haladó lesz, az egész felé haladó. Alternatív. Elmondhatja majd, hogy ez volt a cél. Mélyinterjúkat közöl vele a »mértékadó« világsajtó, mindenki róla beszél, elhalmozzák kitüntetésekkel, s ő majd csak bölcsen mosolyog. Megtalálta a másik felét, de azt is önmagában. De »ezek« továbbra sem értik őt meg.”