Szálljon minden

„Mondjam, hogy vesszen minden? Menjen. Elengedem. Menjen a Jézust ábrázoló szőttes, nem értékes. Rómában vettük, egy vacsoránk bánta. Nagyon örültünk neki. A Trevi-kút környékén bukkantunk rá. Nem tudom, miért döntöttünk a vásárlás mellett, de mint mindig, teljes volt az összhang. Szálljon az »ónémet asztal«, amelyet édesanyám szerzett valahol, nagyon olcsón, s három lakásunkban ott állt az ebédlőben kecsesen lekerekített formáival, masszív lábaival, amelyek közül egyiket még apám javította, örökölt, dédelgetett asztalosmesterségével. Szálljon a nagymamám szekrénye, amelyben a Prohászka-összest tartotta, minden viszontagság ellenére. Megmentette az oroszoktól (kiszórták, kettő vagy három kötet el is veszett), de összeszedte, vitte a kitelepítésbe a kuláklista idején, s vissza is hozta, a visszavásárolt és újjáépített házukba, a hatvanas években. S őrizte férje halála után is negyed századig, a Bibliával, kalendárium­mal, sokfelől hozott fényképpel, giccses ajándékkal. Menjen a szekrény, s vele minden emlék, amely most is itt áll: kis porcelánok, érmek: nincs értékük. Egy hal, egy mókus, egy elefánt.

Szálljon a parasztbútor, amit unokatestvérem hozott teherautóval, nagy hitvesi ágy, három szekrény, akasztós is, polcos is, s az ágy fölül a kereszt is, amelyet magam fabrikáltam, és egyszer, rossz jelként ketté is vált. Úgy esett le nesztelen a fehér falról. Menjen a konyhabútor, amelyet napokig mostunk, csiszoltunk, sikáltunk, hogy végre tiszta legyen, miként a villanytűzhely is, amely aztán valahogy tönkrement, az sem ér semmit. Repüljön a fürdőkád is, rettenetes ócska, ki fürödne benne, pedig én magam tettem rendbe, festettem át hófehérre. Szálljanak a keretben lévő képeslapok a régi Balatonról, Révfülöpről, Tihanyról. Pia­cokon kerestem őket, s találtam is nagy örömmel, lám, még gőzös járt a Balatonon, s a révfülöpi móló pont olyan ma is, mint ötven éve. A Hullám »hostel« is vendégeket fogad, kispénzű fiatalokat. A vízen a vitorlások elegánsan megdőlnek a szélben, s talán majd mi is veszünk hajót, ha lesz rá időnk és pénzünk.

Nem így lett. Repüljön hát a tizenkét tölgyfa s az egyetlen bokor is, amit Csillaghegyről hoztunk, s túlélte a fák tövében a mostoha sorsot, repüljenek az este poroszkáló sünök, a fákon kopácsoló harkályok s az a mókus is, aki egyszer felült ide a teraszra, és érdeklődve bámult a fénybe. Menjen a kígyó, amelyet megláttam egyszer, de soha sem mondtam el senkinek. Úgy véltem, legfontosabb, hogy a lányok gondolatait megvédjem, hogy soha ne féljenek. A félelem mindent elront. Ezt már tudtam. Majd én figyelek – gondoltam, s az úton átkarikázó esetlen lényt többet nem láttam. A kocsiban ott ült G. is. Vajon ő látta? S ő sem szólt. Így is védtük egymást, furcsa hallgatással. 

Egyszerre repüljön minden, a Led Zeppelin-plakát, az emeleti fürdőszoba, amelyet soha nem sikerült rendbe hozni, menjen a tálaló, amit még a Tűzoltó utcában vettünk a nagy »bútorbizományiban«, a könyvszekrény is, s akkor már szálljon belőle az összes könyvünk is, azok is, amelyeket mi írtunk, lássuk, mi lesz a sorsuk? Melyik szemétdombra kerülnek?”