A Netflix és a Pride: jó az, ha a szivárvány az új fekete?

„Szivárvány az új fekete” – hirdeti az olaszországi Netflix, a 2018-as Pride-ot támogatva. A csatorna – amelynek említett reklámfilmjét kötelezően meg kellett néznem egy másik videómegosztó felületen ahhoz, hogy az általam választott tartalomhoz eljussak – ilyen formán, 39 másodpercben kíván mindenkinek Boldog Pride-ot.

A felvételen az általuk készített műsorok boldogságban úszó melegpárjai szerepelnek – köztük feketék, fehérek, latinók stb. –; alattuk pedig a felirat, mi szerint „ők nem léteznek”. A tizenkét felvillantott szerelmes után zárásul az említett „Szivárvány az új fekete” és „Boldog Pride-ot” feliratok következnek. (A szivárványos állítás eredeti nyelven egy közismert kifejezést használ: az új fekete az a dolog, ami, sikk, menő, ami az új divat. Mint megtudtuk, ez most éppen a szivárvány, annak minden árnyalatával.)

Míg az üzenet egyrészről végtelenül egyszerű és demagóg, másrészről legalább annyira értelmezhetetlen és kusza. Talán éppen ezért működik jól a hirdetés: megütközünk, megállunk, és elgondolkodunk, mikor a csókolózó Piper és Alex képe alá annyit írnak: „Piper és Alex nem létezik”. Majd megismétlik ezt öt másik egynemű párral.

A józanabb napokat látott csatorna oldalán ma is megtekinthető a Black Mirror című sorozat, aminek második epizódja éppen egy ilyen világot mutat be: egy olyat, amiben véleménydiktatúra van, amiben az előrejutáshoz el kell fogadnod, hogy a média azt nyom le a torkodon, amit nem szégyell, és amiben mindegy, milyen szilárd elveid vannak, végül úgyis megtörsz.

A probléma csak az, hogy a Netflix, miután egy ilyen világról mesélt, felvette PC-mosolyát és építeni kezdte azt.

Például úgy, hogy a fent említett sorozat karaktereit egy olyan hirdetésbe helyezte, amiben kijelenti, mi az új fekete (vagyis mi A Helyes), majd kötelezővé tette a videó megnézését (legalábbis abban az esetben, ha az ember ragaszkodik eredeti céljához és szeretne eljutni az általa választott tartalomhoz). Mindezt szigorúan a szabadság, a megengedés és az elfogadás színes zászlaja alatt.

Eszméiket pedig ezek után az általuk kreált tartalmakkal támasztják alá, amik gyakran igen távol esnek a magyar, de esetenként más fejlett, netflinxnéző társadalom standardjától is. Mert akárhány órát is töltünk szombaton a képernyő előtt, nem hiszem, hogy átlagosnak tartjuk majd, ha a vasárnapi családi ebéd alatt, a fehér abrosz és a húsleves felett unokatestvérünk bejelenti, hogy fekete, muzulmán, homoszexuális párjával örökbe fogadnak egy távol-keleti kisbabát. Mert ha egy Netflixes műsorban nem is, a magyar valóságban ez még megüti az ingerküszöbünket.

A módszer azonban mégis működni látszik, ugyanis ötven éve európai egyetemeken még betegségként beszéltek a homoszexualitásról, míg idén egyhónapos programsorozatokkal örvendeztetik az érintetteket (és a nem érintetteket is, mert ugye mindenki érintett).

Ahhoz, hogy ezt az utat ilyen rövid idő alatt megtegye a társadalom, sokat kellett tenni a médiának. A munkálatok azonban láthatólag nem értek még véget; a tartalmak özönlenek, sokszor harminckilenc másodpercre elég felvétel születik hónapról hónapra, hogy a Netflix hirdetéséhez hasonló videókat készíthessen bárki.

A tendenciát jól mutatja az a néhány héttel ezelőtt kibukott botrány, mely szerint a 2017-es hollywoodi filmeknek csupán 12 százalékában vannak meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű karakterek. Ezen változtatandó, célul tűzték ki, hogy 2024-re az alkotások 50 százalékában szerepeljen majd LMBT hős – hiszen fontos a reprezentativitás. Márpedig Amerika 3,5 százalékos LMBT közösségét nyilván a hollywoodi filmek felében reprezentálni szükséges.

Elindultunk valahonnan, tartunk valahová, és egy percnyi megállás nélkül megyünk tovább. Azt, hogy merre, még nem egészen látni.  Ami jól látható, az egy narratíva. Egy történetmesélés, ami formálja a mindennapjainkat és demagóg módon megtanít arra, mi a helyes.

A Netflix pedig elsőosztályú eszközökkel dolgozik: a megfelelő világképet mesékbe ülteti, szórakozás gyanánt a plénum elé terjeszti, majd vár. Később ezekhez a történetekhez nyúl vissza önnön világnézetének igazolására, így a mesék idővel kiinduló-és magyarázópontjai lesznek azoknak az alapelveknek, amiket a társadalom egésze magáévá kell tegyen.

Lényegében rajzoltak egy társast, aminek játékosává tettek minden ember, majd adtak egy szabályfüzetet, ami előírja hogyan játsszunk: az útmutató szerinti Helyes Világképhez igazodva, semmit meg nem kérdőjelezve, mindenkor az elfogadás aranyszabályát követve. Mindenek felett pedig: szabadon. 

A megengedést és szabadságot hirdető játékban ha mégis ágálna valaki a szabályok ellen, büntetésül a nyakába kaphat mindent, amit a világnézet szerint kerülni kell: a megbélyegzést, címkézést és végül a társadalmi kitaszítottságot. Abban az esetben, ha ezeket megtapasztalta és jobb belátásra tért az illető, a játékvezetők engedik, hogy újra a világukba lépjen – immáron ismerve és követve azt, ami Helyes.

Mondhatnánk, hogy mindezzel végül is nincsen baj, hiszen a Netflix a jó ügyek mellé áll, az értékek ténylegesen helyesek – azért dolgoznak, minden ember egyenlően, szabadon, boldogan élhessen. (Még ha teljesen utópikus is a vízió.)

Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy a Netflix által képviseltek – jelen esetben az LMBT-jogok – éppen a rendszer fenntarthatósága miatt mindenkor lecserélhetőek, megújíthatóak kell legyenek. Az aktuálisan zászlóra tűzött tematika így lesz mindig másodlagos, csupán eszköze annak, hogy az elfogadás eszméjét átadják. Az eszmét, aminek egyetlen lényege, hogy fogadd el: ők mondják meg, mi az új fekete, mi A Helyes Érték.

Ami az LMBT mozgalmakat illeti: a Netflixtől függetlenül támogatásra érdemesnek tartom őket, ameddig azért küzdenek, hogyan ne nyomorítsunk meg valakit kirekesztéssel, a címkézéssel és a nyilvánvalóan szükségtelen megbélyegzéssel. Támogatom, hogy mindenki szerethessen akárkit, amíg kölcsönösen örömüket lelik a dologban. Támogatom, hogy erről beszélhessenek; megmutathassák, megoszthassák boldogságukat bárkivel.

Elfogadom a melegeket és mellettük állok, amíg azért küzdenek, hogy egy jobb, élhetőbb világban helyük legyen, ahol sem őket, sem másokat nem bántanak jogtalanul.

Afelől viszont erős kétségeim vannak, hogy egy ilyen világhoz visznek bennünket közelebb akkor, mikor túltolt tévéműsorokat vetítenek valóságokról, amik sem ma, sem a múltban nem léteztek soha.

Abban az esetben pedig, ha mégis egy jobb világhoz vezetnek a véleménydiktatúrával, mások meg nem hallgatásával és az önnön jóságukba vetett megingathatatlan hitükkel, akkor vagy hihetetlenül megfontoltak, vagy gyomorforgatóan álszentek. 

Mindenesetre a Netflix érti a dolgát.